Korán, hajnal előtt útrakeltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.
A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágoskertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országút nem messze a csárdától egy monumentális kőhídon visz keresztül, mely kilenc boltozatos ívoszlopon nyugszik. A debreceniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a híd, mert az építéshez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyek ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.
A korai útrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amiről annak, aki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. Tavasz idején a legtöbbnek kisborja van. Ha korán reggel, mikor még a borjúk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek, s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önként utánamegy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, akik a pásztoraikon kívül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.
Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreceni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, akit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt ígérte, hogy a karámig utol fogja őket érni.
A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami ökonomust[5] küldeni, aki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kíséretül két uradalmi hajcsár volt melléadva, derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.
A debreceni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, akinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő hímnemű példánnyal együtt.
Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent.
A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a "bujdosók lámpása", ehhez szoktak a "szegénylegények" felpillantani, s ha felsóhajtottak: "Isten segíts", nem fogták el őket a marhalopásnál.
A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: "shakespeare-i gondolat!"
Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.
- Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! - rajongott a művészet fölkentje.
- Még mostan megjárja - mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.
