Másnap a csikósbojtár bement a karámba, s azt mondá a számadó gazdának:
- Valami dolgom van, apámuram, kérek szépen egy félnap szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.
- Megadom a szabadságot, szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?
- Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.
- Akkor meg is tartod.
(Azt elhallgatta a bojtár, hogy "ha csak úgy nem visznek oda lepedőben".)
Fülledt, meleg délután volt, mikor nekiindult, az égnek olyan színe volt, mint az írós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben, egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó meg a sok muslica annál veszettebb kedvében volt. Emiatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról. Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelít.
Egyszer csak elérték a Hortobágy hídját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.
- Ohó! - rezzent fel a csikós. - Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hídon át nem megyek többet.
De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.
Lekerült hát a malom alá, s ahol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit úsztatott is, de az nem vét számot, odáig megszárad rajta a forró naptól a rojtos gatya. A hortobágyi csárda felé ügetett.
Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vígan nyiharászva. A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta, ott volt már kikötve egy akácfához a pajtás, a hóka.
Tulajdonképpen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, ami a vendéglőt meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése, hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kiterítve s amellett két hosszú lóca: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.
A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akácfához, nem ahhoz, amelyikhez már a hóka volt kötve.
Egy pár hosszú fülű paripa is emlélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló lícium után nyújtogatva a nyakát, amit nem bírt elérni. A lovagjaik ott ültek az akácfák alatt az asztalnál, ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karcost zöld klázliból, s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangú, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő; annak a lova a csacsi.
A Decsi Sándor leült a lóca túlsó végére, a furkósbotját végignyújtva az asztalon, s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek, a föld széle pedig egész sötétkék lesz. E helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szélanya.
A két juhász egyre fújta:
Mikor a juhász bort iszik,
Szölke szamár szomorkodik,
Ne szomorkodj, szölke szamár,
Majd elmegyünk a nyáj után.
A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult.
- Jó lesz már, Pesta, abbahagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra, s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.
