Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

12. Üdv itthon!

     Néhány nap alatt ezernyi vizsgálatot elvégeztek a továbbra is kótyagos lányon, azonban az összes eredmény egyetlen dolgot igazolt csak: Lina teljesen meggyógyult. A felszíni sebei után csak hegek maradtak, a csontjai szépen összeforrtak, az agyvérzésnek semmi nyoma. Minden hibátlanul működik – mondták végül a tehetetlen orvosok, azzal útjára engedték a lányt.

     Mikor végre saját lábán léphetett ki a kórház fertőtlenítőszagú levegőjéről a kora nyári napsütésre, úgy érezte, újjászületett. Enyhén még szédült ugyan és minden izma erőtlen volt, mégis évek óta először szabadnak érezte magát. Nem ült többé a mellkasán a betegsége láthatatlan súlya, nem akadályozta semmi a légzésben. Boldogan szívta magába a friss levegőt, miközben egyik kezét Theo, a másikat édesanyja fogta, úgy vezették az ezüstszínű kocsi felé.

     A lány bemászott a hátsó ülésre, majd miután Theo is letelepedett mellé, a vállának hajtotta a fejét. Csukott szemmel tapogatózva megkereste a kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Mélyet lélegzett a fiú kellemes illatából. Miközben az autó megrezzenve életre kelt alattuk, Theo kedvesen megszorította a kezét.

     Lina nem is figyelt az útra. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy kiegyenesedjen és kinézzen az ablakon. Helyette inkább megpróbálta összeszedni a halvány foszlányokat a kómája alól, amikre emlékezett. Eddig még nem merte megkérdezni, mennyi ideig volt kórházban, de miután Theo nagy boldogan elújságolta neki, hogy milyen jó lett az érettségije, sejtette, egy hónapnál biztosan tovább.

     Ahogy gondolkodott, hirtelen beugrott neki egy kép egy fiatal férfiről, akivel egy autóban utazott. Majd kirázta a hideg, mikor eszébe jutott az álma folytatása is.

     – Jól vagy? – kérdezte csendesen Theo. Lassan végigsimított a lány libabőrös karján.

     – Csak eszembe jutott egy álmom... – felelte szomorúan miközben kinyitotta a szemeit. Már majdnem hazaértünk. A gondolatra hevesebben kezdett verni a szíve.

     – Mit álmodtál? – kérdezte az anyukája vidáman, mivel még nem sejthette, lánya mit is fog rövidesen mondani.

     – Szörnyű volt... – gondolkozott el kicsit, hogy felidézze a baleset előtti eseményeket is. – Apuval beszélgettem – kezdte végül, mire édesanyjának elakadt a lélegzete. – Éppen érted mentünk el a munkahelyedre. Emlékszem, hogy virágos szoknya volt rajtam és még nagyon kicsi lehettem. Fagyizni akartam. Aztán Apu az oviról kérdezett, én pedig elmondtam, hogy Theo megpuszilt – pillantott fel lopva a fiúra, akin látszott, hogy valami az eszébe jutott erre. Mintha halvány pír szökött volna az arcára. – Utána viszont Apu elrántotta a kormányt és már csak a szétszóródó, véres üvegszilánkokra emlékszem. És arra, hogy nem kaptam levegőt... – fejezte be csendesen, majd aggódva felkapta a fejét – Anyu, jól vagy?

     – Az nem álom volt – temette a kezeibe az arcát az anyuka, miután leállította a motort egy világosra festett kertes ház előtt. Vállig érő, világosbarna haja előre hullott.

     Csendesen sírt egy darabig, Lina és Theo bánatosan egymásra néztek. Egyikük sem tudott hirtelen mit mondani. Végül lassan összeszedte magát, kicsatolta a biztonsági övét és hátrafordult, hogy a megszeppent lány szemébe nézhessen.

     – Öt éves voltál akkor. Egy részeg sofőr kiszáguldott a sávjából és befordult elétek. Csak te élted túl... Téged is alig tudtak visszahozni... – zokogott fel újra keservesen az emlékektől. A két fiatal döbbenten hallgatta. – Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, de utána nem emlékeztél semmire, ami a baleset előtt történt, nekem pedig túl fájdalmas lett volna ezt közölnöm veled. Később pedig valahogy sosem került szóba... Ne haragudj rám ezért...