Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

10. Álom és ébrenlét között

     Lina tompa zúgást hallott. Néha mintha valamilyen gép halk csipogása szűrődött volna át füle éles csengésén. A hangok teljesen összefolytak, nem tudott belőlük kivenni semmit sem. Olykor úgy tűnt neki, mintha emberi hangok is vegyülnének a folyamatos sercegésbe, ami már bántotta a fülét.

     Képtelen volt megmozdulni. Testének minden tagjára ólmos súly nehezedett, ami egyenesen a szokatlanul kemény matracba préselte. Végtagjaiban akárha ezernyi hangya futkosott volna; köldöke tájékán furcsa csiklandozást érzett, mint amikor túl sokat fekszik a hátán és már fizikai fájdalmat okoz neki a tétlenség. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy fusson egy kört, vagy bármi mást csináljon; nem számított, csak hadd szabaduljon meg végre ettől az érzéstől. De csak magatehetetlenül feküdt tovább.

     Nagyon lassan elkezdett kitisztulni a hallása. Továbbra sem értette a beszédet, de már sikerült felismernie édesanyja aggodalmas hangját. Egy másik nővel beszélgetett éppen, bár Lina sosem hallotta még ezelőtt a magas tónusokat. Még percekbe is beletelt, mire elkapta az első mondatfoszlányt:

     – ...igen, mi sem értjük, de a vizsgálatok eredményei is ezt támasztják alá. Emellett pedig a lábát is sikeresen helyre tudtuk igazítani. Néhány hónap múlva tökéletesen össze fog forrni a csont – szólt éppen az idegen nő, aki ezek szerint orvos lehetett.

     – Hál' Isten! – sóhajtott hatalmasat Lina anyukája. Ezzel a sóhajjal mintha hosszú évek fájdalma szakadt volna végre fel a mellkasából.

     – Azonban van egy rossz hír is – hallotta a lány az orvos szomorú hangját.

     – Ugye nincs nagy baj? Ugye rendbe fog jönni?

     – Sajnálom, de nincs túl nagy valószínűsége annak, hogy a lánya valaha is magához fog térni – mondta a nő sajnálkozva.

     Lina hallotta, ahogy édesanyja ijedten levegő után kap, majd az orvosnő folytatta:

     – Az agyának olyan részei sérültek, amiknek a teljes felépüléséhez csoda kellene. Abban nem vagyunk biztosak, hogy nem térhet majd idővel tudatához, de mozogni semmiképpen sem fog tudni. Nagyon sajnálom... – halkult el a hangja.

     – Jaj, Lina... – sírt most már az anyuka.

     A lány mellkasára mázsás súly nehezedett. Már magához tért, tudatánál van. De soha többé nem mozoghat? Soha többé nem nyithatja ki a szemeit, hogy szerettei szemébe nézhessen? Soha többé nem ölelheti magához sem az anyukáját, sem Theót? A szíve is majd megszakadt a gondolatra. A csiklandós érzés pedig csak még tovább erősödött a hasában és lassan továbbkúszott a végtagjaiba is; szinte már elviselhetetlenül marta minden sejtjét.

     Fejébe hirtelen tompa fájdalom hasított. Ha ura lett volna a testének, most biztosan feljajdul, azonban így csak némán tűrte a lüktető kínt. Néhány pillanat múlva pedig inkább a tudatlanságba menekült a szörnyűségek elől.

∞

     A lány lassan megint meghallotta a halk zúgást és az ütemes csipogást maga mellett. Szemhéjain vöröses színnel erős fény szűrődött át, de teste semmit sem reagált. Szempillái még csak meg sem rezzentek.

     Ekkor lassú mozgolódásra lett figyelmes maga mellett, a következő pillanatban pedig valaki a homlokához érintette puha tenyerét. A hosszú ujjak kissé hűvösek voltak ugyan, de ez most kellemesen hatott Lina forró homloka számára.

     – Üdv újra itt, Lina! – hallotta meg Theresa nővér kedves hangját.

     Elképzelni sem tudta, a fiatal nő honnan jött rá, hogy magához tért, ha a teste semmi jelét sem volt képes adni ennek, így jobb híján ezt is betudta a nővér megérzéseinek. Mégis hihetetlenül hálás volt neki. Már elképesztően vágyott rá, hogy újra kinyithassa a szemeit és végre kikelhessen ebből a börtönből, amit az emberek ágynak mertek csúfolni. Annak pedig, hogy Theresa nővér egyenesen hozzá beszélt, kicsit sikerült felelevenítenie benne azokat a pillanatokat, mikor a kellemesen meleg üvegházban, a szanaszét repdeső lepkék között beszélgettek és dolgoztak.