Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

6. A felismerés

     Lina az első emeleti zsibongóban ücsörgött egy süppedős fotelben, kezében egy nyitott könyvvel. Megpróbált az olvasásba temetkezni, de gondolatai minduntalan visszatértek a néhány órával ezelőtti történésekhez. Lelki szemei előtt újra és újra megjelent a halott lány arca. Mégsem adta fel: minden erejével azon volt, hogy elfeledtesse magával a dolgot, még ha csak átmenetileg is.

     Körülötte, a napfényben fürdő teremben elég sokan gyűltek most össze. Túl sokan ahhoz, hogy a lány jól érezze magát közöttük. Mégsem vonult el. Már elege volt a magányból; azt remélte, a zsivaj képes lesz elnyomni a gondolatait. Ezért is döntött úgy, miután elapadtak a könnyei és képtelen volt tovább tehetetlenül ülni, hogy az üvegházból egyenesen ide jön.

     Mellette kisebb csapat beszélgetett fojtott hangon, egy alacsony asztalka körül. A lányok közel ültek egymáshoz a két kanapén. Nem beszéltek hangosan, és Lina nem is igazán figyelt a szavaikra. Meredten nézte a betűket, de azok valahogy nem akartak értelmes szavakká összeállni a szeme előtt. Nagyot sóhajtott és csalódottan csukta össze a könyvet, majd beejtette az ölébe a kezeivel együtt. Ekkor ütötte meg a fülét egy mondat, amit viszont képtelen volt figyelmen kívül hagyni:

     – Ti is észrevettétek, hogy mindig a legidősebbel történt az, ami...? – kérdezte szinte már suttogva az egyik lány, aki pont háttal ült Linának. Hosszú, szőke haját az ujjai körül tekergette.

     Lina felkapta a fejét. Szíve hevesebben kezdett verni. Némán figyelte a kis csoportot, aminek a tagjai most mind elhallgattak és kíváncsisággal vegyes aggodalommal néztek a szőke lány felé.

     – Most, hogy mondod... Igazad van – kerekedett ki a szeme egy fekete hajú lánynak.

     – Eddig bele sem gondoltam, de van benne valami – ismerte el szomorúan egy alacsony, szeplős lány is, akivel Lina egy tanulócsoportba tartozott. Pont szemben ült vele, így láthatta a szemeiben tükröződő bánatot és a lassan megjelenő könnycseppet is.

     Lina ekkor határozta el magát. Mély levegőt vett és előrehajolt a fotelben, így elég közel került a csoporthoz, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie, mégis meghallják.

     – Bocsi, hogy közbeszólok, de hallottam, miről beszéltetek – pirult el kissé, ahogy minden arc felé fordult. – Szerintetek lehetséges lenne, hogy mindig a legidősebbnek essen baja...? – halkult el a hangja a mondat végére.

     – Hát, csak gondoljuk végig – kezdte a szőke hajú kissé kitekeredve, hogy a még mindig piros arcú lány szemébe nézhessen –, először Kathy, aki nemrég töltötte be a húszat, vagyis ő volt közülünk a legidősebb az egész intézetben – sütötte le zöld szemeit. – Utána Rose, aki most nyár végén lett volna húsz, majd Sarah, aki, ha jól tudom, idén tél végén lett tizenkilenc. Most pedig Alexa...

     – Aki két nappal idősebb nálam... - fejezte be Lina a megakadt mondatot. Halvány remegés futott végig rajta a felismeréstől; elakadt a lélegzete. Arca addigi pirossága fehérre váltott.

     – Pontosan – nézett sötét, aggódó szemeivel a fekete hajú lány Linára. – Jól vagy?

     Nem, egyáltalán nem! – kiáltotta volna szíve szerint, miközben felpattant a fotelből. Könyve tompán puffant a padlón. Más körülmények között egyből utána kapott volna, hogy megnézze, nem esett-e baja, de most nem foglalkozott vele.

     – Nekem most mennem kell! – jelentette ki, a fejét rázva. Vissza sem nézve leviharzott a lépcsőn.

     Még hallotta, hogy valamelyik lány utána kiállt, de nem állt meg. A földszinten is csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson és megnyugtassa valamennyire vadul zakatoló szívét.