Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

7. Rémálom

     Áthatolhatatlan sötétség vette körül. Egyetlen porcikáját sem érezte, mégis tisztán lüktetett benne a félelem, ami miatt minden sejtje üvöltött és menekülni akart. Orrát förtelmes bűz csapta meg, gyomra görcsbe rándult a szagtól. Vagyis ő úgy érezte, hogy menten elhányja magát, bár valójában nem tudott a testéről. Csak lebegett a semmiben, nem látott, nem érzett semmit.

     Lassan halvány derengés szelte át a végeláthatatlan feketeséget. Az ezüstös fényben egymás után rajzolódtak ki a formák; egy ablakkeret, egy íróasztal, a falak, majd egy ágy széle vált láthatóvá. Majd jéghideg zuhanyként futott végig benne a felismerés, mikor meglátta az ágyon békésen szuszogó lányt: önmagát. Hosszú haja lágy hullámokban terült szét a párnán, arcára végtelen nyugalmat festett az álom. A takaró puhán gyűrődött körülötte, vállát szabadon hagyva, ahogy az oldalán feküdt.

     De az ágyon fekvő lány nem lehetett ő. Hiszen ő Lina! De akkor ki a másik lány, aki pont olyan, mint ő? És miért látja felülről?

     Heves érzelmek kavarogtak benne, mikor meghallotta a zár jellegzetes, halk kattanását, ahogy az ajtó becsukódott valaki mögött. Egy sötét árny vált ki a feketeségből és rettentően lassan az alvó lány felé kúszott. Először alaktalanul kavargott a padló fölött, majd fokozatosan felvette egy ember alakját. Mire az ezüstös holdfénybe ért, már határozottan egy nővért lehetett felismerni benne...

     Martha nővér kezében egy fehér kendőt szorongatott. Szinte látszott, ahogyan elpárolog belőle a szörnyű szagú folyadék, amivel átitatták. Lina émelyegni kezdett és halálfélelem járta át. Az ágyon fekvő hasonmása azonban mit sem sejtve aludt tovább. Legszívesebben megragadta volna a csupasz vállát, hogy felrázza és rákiáltson: Veszélyben vagy! De nem tehetett semmit. Szemeibe könnyek szöktek.

     Ekkor hirtelen elsötétedett előtte a szoba képe és fojtogató hideget érzett az arcán. Szemei hatalmasra tágultak, szíve hevesen kalapált. A sokktól mélyet lélegzett, amitől tüdeje megtelt a bűzös párával. Heves köhögés tört rá, de ettől csak még több gőzt sikerült belélegeznie. Érezte, amint lüktetni kezd testének minden pontja, az érzékszervei eltompultak. A gyomra görcsösen összerándult, de már képtelen volt öklendezni is. Kezeivel védekezni próbált, hiába. Háta a puha matracba nyomódott, torkát egy láthatatlan erő vasmarokkal szorította.

     Azt hitte, a szenvedés már sosem fog véget érni. A sejtjeit szinte égette az oxigénhiány, látása teljesen elhomályosult. Az utolsó, amit még sikerült kivennie, az Martha nővér eszelős pillantása volt, ahogyan orrára és szájára szorítja a fehér kendőt. Majd mégis véget ért minden és maga alá temette az érzéketlen sötétség.

∞

     A szemei szinte felpattantak, teste reflexből előre lendült és egy szempillantás alatt felült az ágyában. Majd orrát megcsapta a bűz...