Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

3. Telefon

     Lina csendesen álldogált az első emeleti zsibongó egy eldugottabb zugában, kezében a vezetékes telefon kagylójával. Ez volt az intézetben található két készülék közül az, amelyiket a nővérek kifejezetten a lányok számára szereltettek be, mivel jól tudták, milyen nehéz nekik ilyen távol lenniük a rokonaiktól. Így nem is volt semmiféle megkötés a telefon használatára vonatkozóan, legfeljebb csak az befolyásolta őket, hogy egymás között hogyan tudták beosztani az időt.

     A lány türelmesen babrált a telefon zsinórjával, míg várt. Most szerencséje volt, ugyanis a lányok nagy része az udvaron tartózkodott, a többiek pedig vagy a szobájukba vonultak, vagy egy emelettel feljebb, a könyvtárban olvasgattak, illetve tanultak. Csak néha haladt át valaki a termen, vagy vette használatba az enyhe görbülettel rendelkező lépcsőt, de senki sem zavarta sokáig. Bár igazából azt sem bánta volna különösebben, ha az otthonosan berendezett zsibongó tele lett volna élettel, mert a nővérek vastag paravánokkal és majdhogynem a plafonig érő szekrényekkel gondoskodtak a nyugodt beszélgetésnek és a magánélet megtartásának biztosításáról.

     A vonal továbbra is csak búgott. Lina kezdett kissé elkeseredni, hogy majd később újra kell próbálkoznia. Nemrég felvette ugyan egy idős nő, és megkérdezte, kit keres, majd mondta neki, hogy mindjárt szól az illetőnek, addig ne tegye le. De ez már percekkel ezelőtt volt.

     Szórakozottan járatta fel-alá a tekintetét a kellemes kis sarokban, aminek a kivilágításáról egy keskeny ablak gondoskodott. Nem volt ott rajta kívül más, csak egy méretes szobapáfrány egy asztalkán, a telefon falra szerelt része köré pedig gondos kezek egy tő fehéres-sárgás mintákkal tarkított levelű borostyánt futtattak. Nem messze tőle egy kényelmes szék állt, így aki akart, nyugodtan leülhetett beszélgetés közben.

     Olyannyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor maradt abba a búgás. Csak akkor eszmélt fel, amikor valaki beleszólt a telefonba:

     – Halló?

     A szíve nagyot dobbant az ismerős hangra. Széles mosolyra húzta a száját, még ha tudta is, hogy a vonal másik felén lévő személy ezt nem láthatja.

     – Szia, Theo! Én vagyok az, Lina!

     – Lina! De jó hallani a hangod! Hogy vagy? Minden rendben? – vált közvetlenebbé a fiú, hangjában mosoly bujkált.

     Lina szinte maga előtt látta a kedves alakot, ahogy kócos, sötét tincsei az arcába hullnak és vidáman mosolyog, kezében a kagylóval. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit is mondjon, de ekkor amilyen gyorsan ott termett, olyan gyorsan le is hervadt a boldogság az arcáról, ahogy eszébe jutottak az elmúlt napok történései. Elkomorult a tekintete.

     – Nem mondhatnám.

     – Miért, mi történt? Ugye nincs baj?

     Lina tisztán hallotta Theo aggodalmát és félelmét. Nem akarta volna egyből ezzel kezdeni a beszélgetésüket, de hazudni sem akart a fiúnak. Mélyet sóhajtott, majd megpróbálta a lehető legtömörebben megfogalmazni a történteket:

     – Meghaltak hárman közülünk. Az egyikőjük ma hajnalban...

     – Te jó ég! – szörnyedt el a fiú. – Hogyan? A betegségben...? Nem lehet tudni?

     Lina nemet jelezve csak belehümmögött a telefonba. Nem volt ereje kimondani a szót. Úgy érezte, mintha azzal megpecsételte volna a többiek és a saját sorsát is.

     – De ugye te jól vagy? Hogy érzed magad? Ugye nem lett súlyosabb a...

     Theo hangja elhalt. Lina hallotta, hogyan küszködik, hogy megtalálja a legmegfelelőbb szót, de feladhatta, mert végül nem fejezte be a mondatot. De nem is volt szükség rá, a lány tökéletesen értette, hogy mire akart kilyukadni. Nem okolta ezért. Tudta, hogy neki sem sikerült teljesen feldolgoznia, akárcsak az édesanyjának, hogy elkapta ezt az ismeretlen betegséget és bekerült miatta az intézetbe. Bár ő még enyhébb tünetekkel megúszta, az életét akkor is megkeserítette a tudat, hogy ki tudja, mikorra találnak gyógymódot, vagy, hogy lesz-e egyáltalán.

     – Nyugi, fizikailag nincsen semmi bajom. Ugyan úgy vagyok, mint eddig: gyorsan elfáradok, és nehezen kapok levegőt, de ezen kívül semmi különös – próbált a hangjába annyi megnyugtatást sűríteni, amennyit csak lehetett.

     – Ne is legyen! – lélegzett fel Theo. – De tényleg nem lehet tudni semmit, hogy mi történt? Mármint, gondolom... megvizsgálták őket, nem?

     – De, de egyelőre még nem tudnak semmit. Ma reggel kicsit szabályt szegtem ugyanis... - nevetett fel halkan zavarában. – Akkor hallottam.

     Mindketten elhallgattak, és egy kis ideig csak figyelték egymás lélegzetvételét. Egész kellemes volt ez a rövid idő. Mióta Lina bekerült az intézetbe, elég sokszor csinálták ezt a hívásokkor: hallgatólagos megegyezéssel megpróbálták a távolság ellenére is visszahozni az életükbe azokat a hosszú perceket, amikor csak némán ültek egymás mellett és élvezték egymás társaságát. Sajnos az elmúlt két intézetben töltött év alatt nem találkozhattak túl gyakran, a betegség ismeretlensége miatt. Látszólag nem volt fertőző és egyedül csak a tizenéves lányok körében fordult elő. Viszont nem tudhatták, hogy milyen is valójában a természete, így mindannyian úgy látták a legjobbnak, ha a lányok nem érintkeznek túl sokszor más emberekkel. Így rendszerint kénytelenek voltak ezekkel a röpke hallgatásokkal beérni.

     Azonban ezúttal elég hamar vissza kellett zökkenniük a valóságba, mivel a vonal másik vége felől hirtelen hangos ordítozás és nevetés ütötte meg a lány fülét.

     – Mi történik ott? – húzta halvány mosolyra az ajkait.

     – Csak az egyik szobatársam dobott ki valamit az ablakon, innen pont láttam, és most rajta röhögnek – jött a kuncogó, bár kissé lemondó válasz.

     – Fiúk – csóválta meg a fejét nevetve Lina. Végre sikerült kicsit jobb kedvre derülnie. – De igazából nem erről szerettem volna veled beszélni – váltott témát.

     – Hallgatlak. De most légyszi, valami jó hírt mondj.

     – Ennek örülni fogsz – ígérte elégedetten a lány és már előre ujjongott. – Tegnap este vacsora után elkaptam Madeline igazgatónőt és engedélyt kértem tőle, hogy találkozzunk. Láttam rajta, hogy kapásból elutasította volna, de szerencsémre Theresa nővér pont hallott, és közbenjárt az érdekemben. Végül az igazgatónő beadta a derekát. Azt mondta, hogy vasárnap találkozhatunk!

     – Tényleg? – Lina szívét megmelengette a fiú hangjában csendülő remény.

     – Tényleg – helyeselt. – Nem sokáig, de kicsit idejöhetsz. Mondjuk az a feltétel, hogy távol maradunk a többiektől és kint leszünk, de szerintem ezt te sem bánod. Ja, és „csak saját felelősségre!"

     – Nem én! – nevetett Theo lelkesen. – Vasárnap mikor?

     – Az igazgatónő délután kettőt mondott, legfeljebb négyig.

     – Az kevés...

     – De a semminél több.

     – Tudom. Majd köszönd meg Theresa nővérnek a nevemben. Az elmondásaid alapján én bírom – a fiú hangján érezhető volt, hogy mosolyog.

     Mintha mondani akart volna még valamit, de hirtelen elhallgatott, és csak rövid szünet után szólalt meg újra:

     – Viszont nekem mennem kell. Még kicsivel több, mint fél órám van összepakolni, mert egy óra múlva indul a vonatom haza. És még meg kell keresnem néhány cuccomat.

     – Hogyhogy? – csodálkozott el Lina.

     – Mert a szobatársaimnak mániája eldugdosni mindent. Valamiért nagyon élvezik. Megyek, rendbe teszem őket.

     – Azért csak finoman – kuncogott a lány.

     – Finom leszek, nyugi. De ha az én cuccomat dobták ki az ablakon, akkor utána dobom őket is!

     Theo hangján egyértelműen hallani lehetett, hogy csak szórakozik, így Lina nem nagyon zavartatta magát a kijelentésen.

     – Rendben, akkor nem tartalak fel. Nehogy lekésd a vonatod!

     – Nem fogom. Akkor vasárnap kettőkor ott leszek! – ígérte a fiú, majd lehalkította a hangját és belesúgta a kagylóba – Szeretlek!

     – Szeretlek! – súgta vissza Lina, azzal boldogan magához ölelte az immár halkan búgni kezdő készüléket.