Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

2. Sarah utolsó útja

     A fehér ruhás nő egy maroknyi nővérrel beszélgetett. Kis körben álldogáltak egy kellemesen világos, kissé díszes helyiségben. Mellettük az asztal csipketerítőjén elhagyatott teáscsészék és néhány kancsó gőzölgött mézes illattal. A székek nagy összevisszaságban. Senki sem vette a fáradtságot, hogy betolja őket maga után, mikor a fehérbe öltözött nő berontott a szörnyű hírrel:

     – Elvesztettünk még valakit...!

     Finom vonásait mélységes fájdalom csúfította, látszólag nehezére esett visszatartani a könnyeit. A hír hallatán a többi nővér arcára is az övéhez hasonló kifejezés ült ki. Mindenki nagyot sóhajtott, több nővér szeme sarkában is könnycseppek szikráztak a hatalmas ablakon át beáradó reggeli napfényben.

     – Micsoda szörnyűség... - sóhajtott fel egy kicsit kerekebb, gyermeki arcú nővér. Szomorú tekintettel maga elé meredve játszadozott hosszú, fehér ruhája csipke díszítéseivel.

     – Ezúttal ki ment el, Theresa? – kérdezte reményvesztetten a legmagasabb nővér a nemrég megérkező nőt.

     – Sarah – válaszolta ő. – Ugyan úgy találtam rá, mint Kathy-re és Rose-ra.

     – Értesítenünk kell a rokonait, hogy nem tudtuk meggyógyítani...

     – Madeline igazgatónő tud erről az esetről?

     – Néhány perce találkoztam vele – sóhajtott Theresa.

     Rövid időre néma csend telepedett a teremre. Szinte tapintani lehetett a levegőben feszülő kétségbeesést és szomorúságot. A nővérek nem mertek megmozdulni, a lélegzetvételüket is alig lehetett hallani. Egyedül csak a Theresa nevű, karcsú, hosszú barna hajú nővér mozdult meg. Az ajtó felé fordította a fejét, még mielőtt az kinyílt volna és belépett rajta egy szigorú tekintetű nő.

     A nő őszes, fekete haját szoros kontyba fogta a tarkóján, földig érő, fehér ruháját megszürkült csipke fedte. Magas volt és magabiztos, léptei hangosan kopogtak a kövön, ahogy a némán ácsorgó nővérek felé vette az útját. A tekintetében furcsa tompaság bujkált, mint aki minden reményét elvesztette.

     A nő Theresára emelte a tekintetét, majd végignézett a szomorú, helyenként könnyes arcokon. Köszönés képpen finoman bólintott, majd így szólt:

     – Theresa nővér már bizonyára elmondta nektek is, hogy mi történt – jelentőségteljes pillantást vetett a nővérekre; halovány biccentéseket kapott válaszul. Majd folytatta – Sajnálatos dolog, ami történt. Értesíteni fogom a lány rokonait. Ti addig ébresszétek fel a lányokat és készítsétek elő a reggelit. Kérlek, finoman tudassátok velük, hogy mi történt. Ez a héten belül már a harmadik eset. Nem titkolhatjuk el Sarah halálát sem, de nem szabad pánikba esniük, ne aggódjanak azon, hogy velük mi lesz, rendben? Az ő állapotukban az aggodalom és a félelem csak ronthat a helyzeten.

     A nővérek engedelmesen bólintottak. Már éppen indulni készültek, mikor a szigorú nő még Theresa felé fordult.

     – Theresa, kérlek, beszélhetnék veled?

     – Természetesen – válaszolta a fiatal nő szomorúan.

     Amint a többiek elhagyták a kicsi, napfényben fürdő termet, Theresa a másik nő felé fordult. Egy rövid pillanatig mintha a homlokát tanulmányozta volna, majd belenézett a szürkés szemekbe.

     – Madeline, miben segíthetek?

     – Mielőtt idejöttem volna, telefonáltam a kórháznak. Hamarosan eljönnek Sarah testéért is. Tudod, hogy milyen nehéz ez mindannyiunknak. Talán te érted ezt meg a legjobban. Azonban biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában vagy, milyen fontos elvégezni a boncolást. Különben lehet, hogy sosem találjuk meg az ellenszert a betegségükre – Madeline hangja megremegett, de megköszörülte a torkát – Kérlek, ezúttal is segíts nekem kivinni a testet. Nem szeretném, hogy a többi lány meglássa. Így is túl nagy nyomás nehezedik már a vállukra.