Álruhában (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

4. Őszinte beszélgetés

     Lina a második emeleti könyvtárban ült egy hosszú asztalnál. Mellette a tanulótársai csendesen végezték a feladataikat, miközben ő is a matek példákkal volt elfoglalva. Tollaik hegye halkan sercegett a papírokon, ahogy szorgalmasan írtak. A reggeli események után ezúttal egyiküknek sem volt kedve megszólalni, pedig rendszerint a nehezebb feladatokat mindig együtt, beszélgetve és nevetgélve oldották meg.

     A hosszú asztalokat legalább két méter magas, roskadásig megpakolt könyvespolcok fogták közre barátságosan, elhatárolva a tanulósarkot – ahogy az intézetben lakók hívták – a terem többi részétől. A falak mentén ezek a polcok még magasabbak voltak, egészen a mennyezetig értek. Rajtuk szépen, abc sorrendben mindenféle könyv megtalálható volt az ismeretterjesztő kötetektől kezdve, a romantikus könyveken át egészen a fantasy-kig. Sőt, még akadtak helyenként horror vagy sci-fi témájú könyvek is. Bár ez utóbbiakat leginkább az intézetbe kerülő lányok hozták magukkal, majd egy idő után közös kinccsé tették őket.

     A nagy terem csendes volt: annak ellenére, hogy a könyvtár a második emelet központi részéből lett kialakítva, és innen lehetett eljutni a lépcsőről a szobák felé vezető folyosókra, most senki sem mozgott a polcok túloldalán. A nagy ablakokon hívogatóan áradt be a délutáni napfény, szinte incselkedett velük, hogy menjenek ki az udvarra és fürdőzzenek meg benne. Azonban a lányok kötelességtudóan tanultak, nem engedve a csábításnak. Így a fénynyalábok inkább csak tovább simogatták a nyitott könyveket és a koncentráló arcokat, valamint a növények ragyogó zöld leveleit, amik éhesen nyújtózkodtak a napsugarak irányába.

     Linával együtt összesen tizenketten jártak a tizennyolcadik életévük körül, így őket egy tanulócsoportba osztották be. Ugyanis a nővérek nagy hangsúlyt fektettek a lányok megfelelő tanításába, mivel szentül hitték, hogy a betegségre előbb, vagy utóbb, de gyógymódot fognak találni. Amikor pedig a lányok végre elhagyhatják az intézetet, nagy szükségük lesz a megszerzett tudásra. Még ha a nővérek nem is voltak képesek olyan árnyaltan átadni azt, és nem is volt olyan kötött és szigorú az elvárás, mint egy iskolában. Ráadásul a lány és csoportja most érkezett el abba a korba, amikor rendes körülmények között érettségizniük kellett volna, így a nővérek velük még többet foglalkoztak, hiába tudták, hogy amíg az intézetben vannak, amúgy sem fog sor kerülni ilyesfajta megmérettetésre.

     A lány mélyen a füzetére hajolt. Rövid szünet után a tolla sebesen szántani kezdte a négyzetrácsos lapokat: már alig volt vissza néhány sor a feladatból. A mellette ülő szőke hajú lány óvatosan felpillantott és csodálkozó pillantással méregette a cikázó tollat. Lina a szeme sarkából látta, hogy bánatosan visszanéz a saját füzetére, majd hallotta a nagy sóhajt is. Sajnálta, hiszen neki is percekbe telt átlátnia a legutolsó feladatot, de tudta, hogy ha kérné, a mellettük olvasgató nővér nagyon szívesen segítene neki, így inkább újra beletemetkezett az utolsó számokba.

     A toll hirtelen megállt egy pillanatra, majd halkan koccant az asztalon lévő tartók egyikében. Lina boldogan csukta össze a könyvét, majd a nyitott füzettel a kezében a nővér mellé lépett.

     – Kristina nővér, elkészültem! – nyújtotta a magas, sötétszőke hajú nővér felé a megoldásait, aki vidáman pillantott fel a könyvéből.

     – Hadd nézzem! – vette el a füzetet.

     A nővér gyorsan átfutotta a számolásokat. Néhány helyen kicsit többet is elidőzött, bár a lány sejtette, hogy csak a jó szándékkal sem szépnek nevezhető írása kibogarászása miatt. Majd rövid idő múlva visszaadta a feladatokat.

     – Rendben van! Mehetsz – mosolygott rá, kivillantva ápolt fogait.

     Lina felkapta a könyvét és a füzettel együtt a mellkasához kulcsolta. Megeresztett egy bátorító mosolyt a szőke hajú lány felé, aki irigykedően nézett fel rá, majd sarkon fordult. Még hallotta, amint többen is felsóhajtanak mögötte, és a nővér megkérdezi, segíthet-e valakinek.