A fiú a buszon (szünetel)

1. fejezet

- Köszönöm az ebédet! - mondtam, miközben a kukába kapartam a csípős csirke maradékát és a mosogatóba raktam a tányéromat. 

- Apád csinálta, ne nekem köszönd. - mosolygott anyukám. 

- Azért kösz. - hagytam rá és felszaladtam a szobámba, ahol érkezésemre felcsendült az Éhes Macska Nyivákolása - című opera első felvonása.

- Szia, Rokó! - köszöntöttem a ferde szemmel bámuló cicámat és csurig töltöttem a tálkáját. - Na, mi van már megint?

Bárki nézhet bolondnak, amiért úgy beszélek a macskámhoz, mintha csak ember lenne, de mivel egyke vagyok, sajnos a szabadulópaklikon, a passziánszon és a macskámon kívül nincs sok társaságom. Nincsenek barátaim se. Talán lennének, ha járnék gimibe. 

Viszont Rokó mindig jó társam volt, mármint amióta megvettük. Ha furcsának is tart, nem tudja mondani. Csak rondán nézni rám és a száját nyaldosni, aztán elcammogni. Négy éves, még bőven előtte az élet, ahogy előttem is. Magántanulóként leginkább az érettségire koncentrálok.

Csak Rokónak mondtam el, hogy mennyire szeretnék gimibe menni. Tizenkettedikes lennék.

Ma is a szomorú történetemen tűnődtem el, és "mi lett volna, ha..."-játékot játszottam, miközben kiöntöttem a macskakaját Rokó fukszialila tálkájába (nem derült ki róla időben, hogy fiú). A macskám dühösen fújtatva fejtette ki a véleményét a mélabús kisugárzásomról, ezért ott is hagytam, mire ő minden figyelmét az evésnek szentelhette.

Hirtelen fék csikorgása ütötte meg a fülemet. Az ablakhoz szaladtam és megtámaszkodtam a párkányon, úgy, hogy majdnem kiestem, de nem érdekelt, mert így láthattam a buszmegállóban lehorgonyzó tíz-nyolcvanötös buszt. Mint minden nap.

- Itt van Morci Nyanya. - motyogtam a nem létező bajszom alatt, mikor az említett nagydarab nő leszállt a buszról, az elengedhetetlen rózsaszín szőrmekabátjában és bőrcsizmájában. A haját mindig kontyba fogva viselte, és csakis kizárólag a rózsaszín és a lila árnyalataiban pompázó, fodros-bodros ruhákat vett fel. Ijesztően lenéző tekintettel nézett fel rám a fukszia kötött sapkája alól. Mint minden nap.

Újabb ismerős következik, hölgyeim és uraim, a tipikus gimis kamaszfiú, az orrig húzott kapucni alatt göndör barna fürtökkel és az elhagyhatatlan fülhallgatóval. Tekintetét mindig szigorúan az aszfaltra szegezi, szürke táskája miatt enyhén görnyedt. Mint minden nap.

Emellett egy általános iskolás, akiről még mindig nem tudom, hogy fiú-e, vagy lány, de a másodikra tippelek. Szinte alig láttam, mert rögtön befordult, az első utcánál, nekem balra. A kabátja kék, a táskája graffiti mintás. Ennyit láttam belőle. Mint minden nap.

És következik mai díszvendégünk, fiatal nő, eddig sosem láttam ebben a megállóban. Tíz centis magassarkú, térdig érő bőrkabát, kivasalt, barna haj, elegáns fekete napszemüveg. Ribisen végigtopogott a járdán, majd eltűnt.

Lehet, hogy nem is ő volt a díszvendég?

Megpillantottam egy raszta fiút az egyik hátsó ablakban. Nem láttam a szeme színét, ahogy a farmerdzseki alatt lévő pulóver cipzárját sem, csak azt, hogy engem néz, meglepetten pislogva. Érzem, hogy még a fülem is a paradicsom színéhez igen közel álló árnyalatba csapott át, úgyhogy gyorsan ellöktem, magam a párkánytól, de a szemem továbbra is őt nézte, még akkor is, mikor zavarában elkapta a fejét, és elindult a busz.

A légzésem olyan szapora volt, hogy csak a szívverésem tett túl rajta, ami azzal fenyegetett, hogy mindjárt kiszakad a mellkasomból.

- Ha tudnád, miről maradtál le, Rokó... - motyogtam, mire a cica a nevét hallva durcásan pillantott fel rám ebédje közepette, amolyan "addig jó, amíg nem tudok róla" arccal.

Az asztalomon lévő digitális órára néztem. 15:34. Holnap is jönni fog? Ha igen, akkor sem biztos, hogy ilyenkor. Jöhet korábban, később, de azért felírtam. Előkaptam az íróasztalom fiókjából egy teljesen üres spirálfüzetet (fene se tudja, honnan szalajtották) és kitéptem egy lapot a közepéből, arra írtam fel, csupán hat dolgot, amik a következők voltak:

HÉTFŐ, KEDD, SZERDA, CSÜTÖRTÖK, PÉNTEK, és a HÉTFŐ szó alá a 15:34-et. Negyedére hajtottam, aztán bevágtam a fiókba. Rokó felkapta a fejét a hirtelen hangra és dühösen fújtatva fejezte ki nemtetszését. 

- Ne haragudj. - vetettem oda félvállról. Betettem a kedvenc Sum 41 válogatásomat a CD-lejátszómba, feltekertem a hangerőt és az ágyamra dobtam magam. A plafonra ragasztott fluoreszkáló csillagokat nézve idéztem fel újra a fiú arcát, de kikopott a memóriámból. - Szerinted jön holnap is?

Éreztem, ahogy Rokó a szemét forgatja. Legalább egyvalaki normális kettőnk közül. 

- - - 

Szinte minden nap más időpontban láttam őt, ezért általában déltől óránként végigpásztáztam a buszt, mert sajnálatos módon gyakrabban nem jár. Minden nap feljegyeztem az időpontot, amikor láttam. Furcsa módon mindig nagyjából ugyanoda ült, és mindig észrevett. Mintha ő is látni akart volna engem. Volt olyan, hogy fél hatkor láttam a buszon. A fejét az ülés támlájának döntötte és csukott szemmel zenét hallgatott, de amikor megállt a busz, akkor felnézett rám. De csak egy pillanatra.  

Amikor eljött a szombat, szomorúan jöttem rá, hogy sajnos hétvégénként nem fogom látni. És ez így lesz a szünidővel is, nyári, téli, őszi, tavaszi. Még ha az utolsó kettő csak egy hétig tart, akkor is jó szar lesz. Hét nap, 168 óra, 10080 perc... Nem tudom, miért számolgatok itt, mikor csak hétköznap látom tizenegy másodperc erejéig.

- Jó ég, mi lesz velem? - motyogtam. Nem csak a hétvégére értve, hanem inkább az egész helyzetre. Ó, könyörgök az isteneknek, ugye nem lettem szerelmes???