A fiú a buszon (szünetel)

2. fejezet

Dúdolva kutattam kaja után a hűtőben, de sajnos nem sok minden volt a száraz szalámin, füstölt trappista sajton és apu kétnapos pörköltjén kívül.

Össze-vissza húzogattam a fiókokat valami finomság reményében, mikor egy éhes macska nyávogása csendült fel az ajtó felől.

- Be se jön, és már követelőzik... - forgattam a szemem, és kihalásztam a spájzból a zacskós macskakaját, aztán teletöltöttem Rokó tálkáját, mire ő mohón falni kezdte a tápot.

- Heuréka! - kaptam ki egy popcornos zacskót, ami ezidáig a macskakaja mögött bujkált. Széttéptem a zacskót és bedobtam a mikróba, majd elindítottam három percre. Rokó nagyot ugrott az ajtó csapódásának hangjára.

- Máú!

- Jól van, bocs.

- Máú!

- Most meg mi van?

- Grrrr.

- Nyilván. Na megyek, mert sorrendbe kell raknom a CD-ket.

Sokszor van velem, hogy el kell foglalnom a kezem valamivel, úgy valahogy jobban tudok gondolkodni. A másik opció, hogy állok és bámulok a semmibe. Általában firkálgatok, vagy pakolászok.

Ahogy abc szerint rendezgettem a CD-imet, felpillantottam az asztal fiókjára és kihalásztam azt a bizonyos fecnit. Azóta mind az öt nap alá felírtam egy időpontot, a lap tetejére meg még egy dolgot: JANUÁR 10. HÉTFŐ.

Az volt a nap, mikor először láttam őt. Furcsa vagyok azóta. Csendesebb, és gyakran elszárnyal a figyelmem. Egyre könnyebb felidézni az arcát, a sötét szemét és a raszta haját. És egyre könnyebb azt kamuzni a szüleimnek, hogy nem történt ma semmi izgalmas.

Vajon miért érdekel ennyire? Hiszen sok fiút láttam már azon a buszon, nem ő lenne az első.

Két hét telt el és három nap. Kikerestem a fecnin, hogy ma mikor lesz a buszon. 14:34-kor, addig még van több mint háromnegyed órám.

Leszaladtam a földszintre, hogy valami elfoglaltságot keressek, viszont inkább az talált meg engem.

A konyhában anyukám nyitogatta a hűtőt, és a spájzban kotorászott, mint én úgy öt perce, annyi különbséggel, hogy ő valami konkrét dolgot keresett.

- Gracy! Volt még tej, nem? - kiáltott ki az uborkásüvegek közül.

- Lehet, hogy apu megitta. - vontam meg a vállam. Anyu sóhajtott.

- Akkor el kell mennem venni. Tíz perc és itt is vagyok. Ne nyiss ajtót senkinek, tegyél úgy, mintha nem lennél itthon... - azzal elkezdte felsorolni az általános dolgokat, mint mindig, mikor egyedül hagy itthon. De most valahogy mintha egy kis lámpa gyúlt volna a fejemben, úgyhogy a szavába vágtam.

- Majd én megyek és veszek. - csaptam le a soha vissza nem térő alkalomra, hogy ebben a hónapban még szabaduljak itthonról. Anyukám pislogás nélküli tekintetéből valami olyasmire következtethettem volna, hogy "a nagy szart", de nem hagytam, hogy elvegye az esélyemet, úgyhogy meggyőző hadarással próbáltam hatni a lelkére.

- Van nálam paprikaspray, fel lesz hangosítva a telóm, leveszem a jelszót, hogy bármikor tudjalak hívni, nem maradok sokáig, nem hallgatok zenét, hívlak amikor odaértem, amikor kijöttem a boltból és elindultam haza. - soroltam. - Mellesleg rég nem sétáltam, durva oxigénhiányom van.

Ilyen fantasztikus érvek után hülye lett volna ellentmondani nekem, így csak sóhajtott és átváltott a "Az én Gracy-m itthon marad egyedül"- lemezről a "Az én Gracy-m elmegy itthonról"- lemezre. Azaz a számba rágta háromszor, hogy nem beszélek senkivel, nem fogadok el senkitől semmit, nem ülök be senki autójába, satöbbi, satöbbi. De végül csakazértis kiértem az utcára, és mély levegőt vettem, élvezve, hogy a csípős januári levegő befészkeli magát a torkomba és az egész testembe. Majd elindultam a bolt felé. Anyukám az ablakból kísért a tekintetével, amíg el nem tűntem a látóteréből (nem tudom, talán arra számított, hogy valaki rám ugrik egy bokorból).