A fiú a buszon (szünetel)

5. fejezet

Már hétszer találkoztam Markkal titokban az utóbbi egy hónapban, és a szüleim semmit nem vettek észre belőle. Öt alkalommal csak egyszerűen kószáltunk a parkvárosban, egyszer gördeszkázni tanított, egyszer pedig elmentünk sütizni. Egy közeli cukrászdába vitt el, amikor azzal kéredzkedtem el otthonról, hogy elmegyek sajtot venni a pogácsához.

Az egyébként úgy volt, hogy reggel megettem a sajtot magában, aztán délután javasoltam anyumnak, hogy csináljunk pogácsát, majd amikor már a tészta fele megvolt, úgy tettem, mintha nagyon meglepődtem volna azon, hogy nincs sajt.

Egy utcával arrébb találkoztam Markkal, ahol minden alkalommal, mikor megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova együtt. Öt perc alatt odaértünk a cukrászdába, amit Mark talált, és ami az Égkékrózsa Cukrászda névre hallgatott. Leültünk egy asztalhoz a cukrászda hátuljában, hogy még véletlenül se lássanak meg a szüleim, ha esetleg itt keresnének. Én kértem egy málnás-szedres sajttortát, Mark egy karamellás háromcsokit.

Nagyon jól éreztem magam, még akkor is, ha csak fél órát töltöttünk el ott. Mark nem engedte, hogy kifizessem a saját sütimet, bárhogy erőlködtem. Végül még el is kísért a boltba, hogy megvegyem a sajtot, amiért amúgy indultam. Szerencsémre Mark ezt nem akarta kifizetni helyettem.

Viszont a mai terv volt az eddigi legkomolyabb az összes közül. Ugyanis Mark felajánlotta, hogy megmutatja az iskoláját (!!!).

Úgy döntöttünk, az a legjobb, ha a buszon találkozunk, így Marknak akkor nem kell idáig elsétálnia. Nagy mázlinkra a szüleim mindketten egész nap dolgoztak, így konkrétan azt csináltam, amit csak akartam, feltéve persze, hogy egyikük sem figyelt bébiőrrel, bár anyukámból még ezt is kinézem. 

Reggel negyed tízkor az előszobában ácsorogva vártam, hogy Mark üzenjen, ha a busszal a megállónkhoz ér. Ezt beszéltük meg, hogy amikor az előző megállónál van, ír egy üzenetet, hogy mindjárt érkezik, és mehetek ki a buszmegállóba. Tökéletes tervnek tűnt. Először.

Már fél tíz múlt, és Mark még mindig nem jelentkezett. Ilyenkor már kezdtem furcsállni. Kilenc óra negyvenkor már aggódtam, háromnegyed tíz körül pedig írtam egy üzenetet Marknak. A küldeményem elég rövid volt, de a lényeg megvolt benne.

GRACE:  ?

Rögtön válaszolt, amin rendesen meglepődtem. De az ő üzenete sem volt sokkal hosszabb.

MARK:  ...

Azután felhívott.

- Hol vagy? - szóltam bele köszönés nélkül.

Néma csend a vonal másik végén.

- Az iskolánál. - mondta halkan, kis szünet után.

- Hogy mi van? Mikor értél oda? - akadtam ki elkerekedett szemmel.

- Egy perce. - válaszolt az előbbinél is halkabban, mintha félne tőlem. Volt is oka rá.

Nem mondtam semmit, csak magamat nyugtattam, hogy még véletlenül se kezdjek el kiabálni, mert még olyat mondanék, amiből csak rosszul jöhetek ki. Mark egy pillanat alatt megértette, hogy mire várok, úgyhogy belekezdett a szabadkozásba.

- Jesszusom, Grace, annyira sajnálom, egyszerűen ott ültem a buszon és teljesen elkalandoztam, és éreztem, hogy kiment a fejemből valami fontos, de egyszerűen nem tudtam, hogy mi, és csak akkor esett le, amikor írtál, ne haragudj, akkora egy hülye vagyok!

Sóhajtottam.

- Nem para. - mondtam végül, mert hallottam a hangján, hogy komolyan megbánta.

- Mi? - lepődött meg.

- Mondom, nem para. - ismételtem. - Itt megvárom a következő buszt, te megvársz ott, hogy lehetőleg tudjam, hol kell leszállnom. Nem a világ vége.

- Komolyan mondod?

- Igen.

- Biztos, hogy nem haragszol?

- Biztos.

- Teljesen biztos?

- Mark, teljesen biztos, ne parázz már! Egy ilyen kis véletlen miatt még nem tépem le a fejed! - eresztettem el egy apró nevetést. A telefonon át éreztem, mennyire megkönnyebbült.

- Tényleg nagyon sajnálom. Tudom, hogy balfasz vagyok, és esküszöm, hogy nem volt szándékos!

- Tudom.

Hogy őszinte legyek, nagyon is le akartam tépni a fejét, annyira haragudtam rá, amiért elfeledkezett rólam. De még én is tudtam, hogy egy ilyen kis véletlen miatt hülyeség kiakadni, ezért is türtőztettem magam, hogy ne fojtsam meg a telón keresztül. Ráadásul érezhetően megbánta, és bocsánatot is kért miatta, úgyhogy nem nagy kunszt az ilyesmit elengedni.

- Majd találkozunk. Szia. - köszöntem el kis hallgatás után. Megvártam, amíg ő is elköszön, aztán egyből letettem a telefont.

Kiléptem az ajtón a borús, februári hidegbe, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy lehet elfelejteni azt, hogy a barátoddal mész valahova. Amikor ott ült a buszon, basszus! Öt-hat mennydörgés után elkezdett szitálni az eső, úgyhogy azt láttam a legjobbnak, ha visszamegyek egy esernyőért. A sajátomat a szekrénybe dobva találtam meg, ahová másfél éve tettem. Az ajtó előtt próbáltam kinyitni, de egy hirtelen jött ideges rántással egyszerűen eltörtem. Dühösen fújtatva dobtam az előszoba padlójára, és már az sem érdekelt, hogy anyu megláthatja. Az idegállapotomat tekintve, úgyse maradok sokáig Markkal.

Szerencsétlenségemre nem találtam másik esernyőt, úgyhogy a kapucnit a fejemre húztam, amiben olyan röhejesen néztem ki, hogy normál esetben biztosan kiröhögtem volna magam.

Viszont a következő pillanatban kirontottam a házból, mert az óra szerint a buszom kerek három perc múlva ér a buszmegállóba. Ami öt percre volt otthonról. A francba.

Sietve bezártam az ajtót magam mögött, aztán a táskámat a vállamra véve szaladtam lélekszakadva, a zuhogó esőben. Szerencsére a busz megvárt, miután látta, hogy úgy integetek neki, mint valami őrült. Mivel nem emlékeztem az utcára, ahol Mark sulija van, ezért a végállomásig vettem jegyet. Szabad hely természetesen nem volt, így a busz közepén álltam meg, arra várva, hogy egy hely felszabaduljon.

Amint ez megtörtént, azaz tíz perccel később (ami egy teljes örökkévalóságnak tűnt, mert a nagy sietségben otthon felejtettem a fülhallgatómat), fáradtan, dühösen és sértetten dobtam le magam az ülésre, és szomorúan vettem észre, hogy még csak fél tizenegy múlt, pedig legszívesebben már aludtam volna.

A fejemet az ablaküvegnek támasztottam, úgy néztem az esőcseppeket, amik végigfolytak azon. Újabb örökkévalóság telt el, amikor megrezzent a kezemben a telefonom. Mark üzent, hogy látja a buszom, és szálljak le.

A megállóban álldogált zsebre tett kézzel, és félve nézett rám, mintha arra számítana, hogy megfojtom. És sajnos (vagy nem sajnos) nem állt messze a valóságtól.

Amint mellé értem, kinyitotta az esernyőjét, és elindult. Kapucnival a fejemen baktattam mellette, mire odanyújtotta nekem az ernyőt. A fejemet rázva jeleztem, hogy nem kell, mire összecsukta, elrakta a táskájába, majd ő is felvette a kapucniját. 

Órák óta először mosolyogtam őszintén.