Elmondtam neki, hogy mennyire dühös voltam anyukámra és hogy leüvöltöttem a fejét. Valószínűleg azért nem volt olyan szigorú, mint vártam, mert nem szokott hozzá ehhez. Még sosem voltam vele ilyen. Elmondtam, hogy szétbarmoltam a szobám, a fél ajtóm és az ajtó körül a fal is kék a festéktől, és valószínűleg néhány ruhám is tönkrement, amiket a vízbe dobáltam. Elmondtam, hogy talán még maradandó halláskárosodást is fogok kapni az iszonyú hangos zenétől. Időközben kikapcsoltam a lejátszót.
Mark csak nevetett. Nem lepődtem meg.
- Oké, van egy ötletem. Mármint nem a ruhákkal kapcsolatban. Azokkal nem tudok mit csinálni, sajna nem vagyok mosónő. Viszont az ajtót meg lehetne csinálni menőre. Lefesthetnéd valami színessel a foltot, biztos jól nézne ki. Ha akarod, segíthetek is.
- Nem kell. - vágtam rá, talán túl gyorsan. - Köszi azért. De megoldom.
- Egyébként minden oké? Mármint a családodon kívül. Olyan furcsa voltál délután is. Minden rendben? - érdeklődött, és kihallottam a hangjából, hogy aggódik.
- Hogyne volna! Minden ok. - próbáltam nyugtatni nem túl meggyőzően.
- Grace, nem veszem be. Valami baj csak van! Mondd el! Kérlek! - fogta könyörgőre.
Egy pillanatig mindketten azt hittük, hogy el fogom mondani. De egyszerűen nem voltam képes rá. Fogalmam sem volt, hogy reagálna. Hiszen itt van ez a lány, akit pár napja ismert meg, aki éveken át a házában bujdosott, elzárva a világtól, és aki fél a szerelemtől. Mert nem ismeri. Nem mintha egyébként sok mindent ismerne. Persze, olvasott könyveket, amelyekben normális tinédzserek élik a normális életüket, de ő nem ilyen.
Ő egyszerűen... elmaradott.
Ezt a szót kerestem éveken át, ez volt mindig a nyelvem hegyén, amikor ki akartam fejezni, hogy milyen is vagyok másokhoz képest. Hát ilyen. Elmaradott. Mint... Kenya Tokióhoz képest. Valamennyire fejlett, tapasztalt, de mások mellett olyan, mint aki egy másik időben ragadt.
Mark nem ilyen lányt érdemel. Igaz, kicsit hebehurgya, kicsit hóbortos, de közben tréfás, empatikus, és segítőkész. Olyan emberre van szüksége, aki mellett nyugodt lehet, és nem kell állandóan aggódnia érte és főként nem kell titokban randizgatnia vele, folyamatosan félve attól, hogy mi lesz, ha kiderül.
Nem neki való az a szerep, ami szerint rendre a másik fél problémáival kell foglalkoznia. Neki egy aranyos, életvidám lány kell, nekem meg egy francos terapeuta.
Szóval ahelyett, hogy mindkettőnk megkönnyebbülhetett volna, egyszerűen csak ennyit mondtam:
- Ne aggódj, nincs semmi baj. Viszont lehet, hogy mégis igénylem majd a segítséged az ajtóval kapcsolatban.
Állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj, állj! Lehet, hogy én vagyok hülye, de úgy tudom, a szájunkat és a hangunkat is az agyunk irányítja.
De akkor az enyém miért működik magától?!
Halk nevetést hallok a vonal másik végéről. Nem megkönnyebbült, inkább beletörődő.
- Mindenképp segítek.
Ennyit mondott. Nem mondta, hogy "nekem bármit elmondhatsz", nem faggatott tovább, talán rájött, hogy felesleges. Hálás voltam neki ezért. Annál kevésbé voltam hálás a hangomnak, ami úgy döntött, hogy mostantól az agyamtól függetlenül fog működni.
- Köszönöm. És a mai napot is. - mondtam halkan. - Sajnálom, ha fura voltam.
- Az voltál. De nem kell sajnálnod. Hiszen ki nem az?
VOUS LISEZ
A fiú a buszon (szünetel)
Roman d'amour"Rémülten túrtam a hajamba, és azon tűnődtem, mit csináljak. Ha lemegyek hozzá, anyu kinyír, és harmincéves koromig nem tágítok mellőle, viszont ha nem megyek, megbántom Markot, aki már ki tudja, mióta áll ott, miközben rám vár (jesszusom, RÁM VÁR...
