Másnap ugyanabban az időpontban vártam, hogy lássam, az ablakpárkányra támaszkodva, mint mindig, de nem jött. Legalábbis a busz igen, csak ő nem volt rajta. Furcsálltam, hiszen, eddig mindig ott volt, de annak tudtam be, hogy lekéste, bent kellett maradnia, korábbival ment, vagy mit tudom én.
Enyhébb rossz kedvvel dobtam le magam az ágyra, hogy két másodpercig bámuljam a plafont, aztán pedig felugorjak, hogy bekapcsoljam a CD-lejátszóm. Nyolc számot pörgettem át, mert egyiket se voltam képes két versszaknál tovább elviselni. Beraktam egy másik CD-t, átpörgettem azt is. Ezt még kétszer játszottam el, aztán kikapcsoltam a lejátszót.
Idegesítő volt, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam Rokót, és leültem a szőnyegre. Szegény macska egy ideig kétségbeesetten próbált szabadulni, de végül belátta, hogy hiába karmol, harap és rugdos, nincs esélye, mert én vagyok a nagyobb, úgyhogy hagyta, hadd simogassam.
- Mondd, Roki, miért van ez? Tényleg belezúgtam? - motyogtam, mire Rokó egy ideges pillantással ajándékozott meg, ami valami olyasmit jelenthetett, hogy "ha még pofázol is amellett, hogy fogva tartasz, esküszöm, még ma elszököm, lehetőleg jó messze tőled".
A számat elhúzva konstatáltam, hogy a macsek most nem párom a lelkizésben, úgyhogy az ágykeretnek döntöttem a hátam, a fejemet hátradöntöttem a matracra, úgy vakargattam tovább, hogy némileg kiengeszteljem, amiért a rabommá tettem.
Így ültem még kábé fél óráig, de lehetett két perc is, ilyen esetekben totálisan elhagy az időérzékem. Addig ültem, hogy már zsibbadt a hátsóm és a lábam is, de már szinte félálomban hevertem a padlón, gépiesen vakargatva a macskám, aki néha zavartan mocorgott, néha elégedett dorombolásba kezdett.
Nagy valószínűséggel elaludtam volna, ha nem zökkent ki a nehezen felépített relaxációmból a matracon fekvő telóm, ami kábé öt centire a fejemtől helyezkedett el, és ami olyan hirtelen, és olyan hangosan jelzett mellettem, hogy annyira megijedtem, hogy kisebbet sikoltottam. Rokó meg tőlem ijedt meg, úgyhogy kiszökkent az ölemből, és kisietett az ajtón, és már nem kételkedtem abban, hogy elhagy örökre.
Dühösen morgolódva nyúlkáltam a telefonomért hogy megnézzem, mit akar, és némán megesküdtem, hogy ha még egy rendszerüzenetet kaptam a kevés tárhelyemről, én falhoz vágom. Viszont a következő pillanatban majdnem elejtettem a telóm, mikor láttam, hogy kitől jött az üzenet.
Ki tudnál jönni a buszmegállóba? - írta Mark én meg azt hittem, ott kapok szívinfarktust, szívrohamot, vagy bármi más szívvel kapcsolatos nyavaját, amikor kinéztem az ablakomon, és megpillantottam a megállóban ácsorgó raszta fiút.
Amikor meglátott az ablakban, zavartan intett, én meg berántottam a függönyt, kivételesen nem aggódva attól, hogy leszakad, miközben a fejemben csak egy szó ismétlődött, újra, meg újra: úristen, úristen, úristen, úristen, úristen, úristen, ÚRISTEN!!!!!!
MI A FRANCOT KERES ITT MARK, HARMINCKÉT PERCCEL AZUTÁN, HOGY ELMENT A BUSZ, AMIN EGYÉBKÉNT ÜLNIE KELLENE????!??!?!?!?!?!??!??!?!?
Rémülten túrtam a hajamba, és azon tűnődtem, mit csináljak. Ha lemegyek hozzá, anyu kinyír, és harmincéves koromig nem tágítok mellőle, viszont ha nem megyek, megbántom Markot, aki már ki tudja, mióta áll ott, miközben rám vár (jesszusom, RÁM VÁR???). De hogyha csak öt percre megyek le, és anyu végig lát, akkor... nem, az nem lenne túl fesztelen beszélgetés, hogyha az anyám végig minket bámul az ablakból. Akkor... mondjuk titokban? Esélyem sincs. De ha mégis...
Írtam egy "fél pillanat"-üzenetet Marknak, amiről (remélhetőleg) mindenki tudja, hogy azt jelenti, tíz percet kérek. Ha nem, akkor szívtam, de egy próbát megér.
Anyu a kanapén ülve nézte a tévét a nappaliban. Szerencsémre apu nem volt otthon, mert dolgozott, azaz egy gonddal kevesebb, viszont a nagyobb gond történetesen ott ült velem szemben.
- Anyu, - kezdtem, beállva a tévé elé, hogy mindenképpen rám figyeljen. - be tudsz menni a szobátokba tévét nézni? - kérdeztem félve.
- Miért? - kérdezett vissza kissé idegesen, mert nem látta tőlem a parfümreklámot.
- Mert én szeretném nézni. - vágtam rá, tudva, hogy ez rossz ötlet, de ha már elkezdtük, fejezzük is be a játékot.
- Akkor nézd. - biccentett a kanapéra, jelezve, hogy üljek le mellé.
- De nem ezt.
- Szívem, most megy A család kicsi kincse, hadd nézzem már.
- A család kicsi kincse? Komolyan? Nézd a szobátokban.
- Nézd ott te, amit akarsz.
- Én? Miért én? - kerekedett el a szemem, és éreztem, hogy nem halad a megfelelő irányba a beszélgetés.
- Miért ne?
- Anya, van tévé a szobátokban, légyszi, nézd ott a kicsi kincsedet, vagy szedd ki a falból és építsd át az én szobámba, mert egy, nagyon örülnék neki, és kettő, tizenhat éve nem engedtek be a szobátokba öt másodpercnél hosszabb időre, és nem hiszem, hogy ez emiatt az egy film miatt fog megváltozni.
Anyukám (legnagyobb megkönnyebbülésemre) a szemét forgatva állt fel a kanapé mellől és a kezembe nyomta a tévé szabályzóját.
- Nem maradsz le egyetlen másodpercéről sem, most úgyis reklám megy. - próbáltam nyugtatni.
- Hogyha a Nickelodeon miatt küldtél el, én esküszöm, hogy... - morogta anya, én meg egyenesen felháborodtam, hogy ilyet feltételez rólam. Amint hallottam, hogy bekapcsolja a tévét a szobában, átkapcsoltam a Nickelodeonra, aztán némán felslisszoltam a lépcsőn, majd le (már átöltözve) és közben folyamatosan áldottam az eget, hogy anyuék szobájának ablaka nem az utcára néz.
Mark a buszmegállónak dőlve nyomkodta a telefonját, majd az érkezésemre felnézett.
- Ha neked ennyi a fél pillanat, akkor nem is akarom tudni, hogy egy pillanat mennyi. - vigyorgott.
- Kétszer ennyi, természetesen. - vágtam rá csípőből, aztán más hangnemre váltottam. - Mit csinálsz itt?
- Nos, az elmúlt délutánt nagyrészt azzal töltöttem, hogy rád vártam, egyébként meg állok. - viccelődött tovább.
- Miért nem vagy a buszon?
- Mert leszálltam.
- Azt gondoltam, de miért?
Tudtam, hogy számított a kérdésre, de úgy tűnt, nem volt elég ideje átgondolni, mit is válaszoljon rá. Talán lett volna, ha fél helyett egy pillanatot adok neki.
- Hát... egy ideje nem írtál, és nem is nagyon válaszoltál, úgyhogy gondoltam, dumálhatnánk. - mondta zavartan.
- Aham. - ennyi reakciót váltott ki belőlem, pedig igazából sikítani szerettem volna emiatt, de szerencsére nem tettem. - És mit csináltál háromnegyed óráig?
- Öhm... leszálltam a buszról egy megállóval ezelőtt, össze-vissza gyalogoltam, azon gondolkodva, hogy hogyan tálaljam ezt neked, hogy kirángatlak fél négykor...
- Mostmár negyed ötkor. - vágtam a szavába.
- Részletkérdés. - legyintett. - Szóval kóvályogtam, mint aki azt se tudja, merre menjen, és egy idő után tényleg nem tudtam, eltévedtem, aztán elkezdtem, jönni a főút felé, úgy hat utcányira innen, - mutatott el balra. - onnan felsétáltam, remélve, hogy jó megállónál vagyok, és hogy a szüleim nem nyírnak ki, amiatt, hogy nem érek haza időben, és hogy téged sem nyírnak ki, amiért kihívlak ide télen, és hát ja, ennyi. Szóval, van kedved sétálni?
YOU ARE READING
A fiú a buszon (szünetel)
Romance"Rémülten túrtam a hajamba, és azon tűnődtem, mit csináljak. Ha lemegyek hozzá, anyu kinyír, és harmincéves koromig nem tágítok mellőle, viszont ha nem megyek, megbántom Markot, aki már ki tudja, mióta áll ott, miközben rám vár (jesszusom, RÁM VÁR...
