A fiú a buszon (szünetel)

4. fejezet

Félig meglepetten, félig röhögve hallgattam Mark sztoriját arról, hogy miért szállt le a buszról, és csak akkor lepődtem meg jobban, mikor elhívott sétálni. Vagyis konkrétan randira. De bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam rá igent.

A számba harapva vizsgálta az ablakokat, hátha észreveszem a baromi dühös anyukámat, de szerencsére nem láttam senkit, az összes ablak üres volt.

- Mennyi idő, amíg feltűnik nekik, hogy eltűntél? - kérdezte, mert tudta, miért habozok.

- Öhm... kábé tizenöt perc, amíg jön egy újabb reklám, és akkor anyu valószínűleg kijön a szobából, és észreveszi, hogy a senkinek megy a Nickelodeon.

Mark felröhögött.

- A micsoda?

- Mindegy. - legyintettem. - Viszont a tizenöt percből máris eltelt öt, úgyhogy ha van kedved tíz percet sétálni... - célozgattam.

- Hogyne lenne. Menjünk. - biccentett, majd elindult a járdán.

Két lépés után megfordult, mikor rájött, hogy nem megyek utána. Elég furán nézhettem rá, de nem érdekelte, csak megkérdezte, hogy megyek-e akkor. Fáradt sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem olyan könnyű lerázni, mint hittem. A szememet forgatva indultam el mellette.

- Látom, hogy mosolyogsz. - nézett rám idegesítő vigyorral.

- Nem igaz.

- De igen.

- Nem.

- De hát látom!

- Jó neked. - mondtam, egyre inkább élvezve a civakodást.

- Már röhögsz! - nevetett ki, én pedig meglöktem. Ügyetlenül egyensúlyozva igyekezett nem beesni az árokba.

- Olyan vagy, mint egy diákszínpados ismerősöm. Ő is folyton lökdös. - közölte.

- Diákszínpados vagy? - lepődtem meg.

- Aham. De csak nemrég óta.

- Készültök valamire mostanában?

- Van egy darabunk március tizenötödikére.

- És máris gyakoroltok? Jó hosszú darab lehet.

- Az.

- És te kit játszol? - érdeklődtem kedvesen, örülve annak, hogy van miről beszélgetnünk.

Mark vicces pózba vágta magát, úgy vigyorgott rám. - Táncsicsot.

- Nem tudtam, hogy raszta volt. - hülyültem.

- Pedig még szemöldökpiercingje is volt. - mutatott a szemöldökébe rakott apró fémkarikára. - Majdnem annyira fasza gyerek volt, mint én, csak ő kicsit kevésbé.

Kitört belőlem a röhögés.

- Azért jöttem el veled sétálni, mert normálisnak gondoltalak, ehhez tartsd magad! - mondtam, mikor újra levegőhöz jutottam.

- Te normálisnak gondoltál? - tettetett meglepettséget. - Komolyan? Ha ezt megmondom anyámnak, pezsgőt bontunk!

Egész úton viccelődtünk, röhögve mesélgettünk sztorikat, és szívattuk egymást. Amikor újra az órára néztem, rájöttem, hogy már háromnegyed órája sétálunk. Furcsálltam, mert összesen tíz percnek tűnt. És bár nagyon sajnáltam, de el kellett köszönnöm Marktól.

Eljött velem a buszmegállóig, annak ellenére, hogy a másik megálló sokkal közelebb volt, és ezt annyira aranyosnak találtam, hogy majdnem meg is mondtam neki, de végül nem tettem.

- Akkor csá! - intett kicsit csalódottan, én hasonlóképp, majd némaságra törekedve benyitottam a házba. A nappaliban még mindig ment a tévé, de anyukám sehol sem volt. Villámgyorsan felsiettem a szobámba, kapkodva átöltöztem abba a ruhába, amiben egész nap voltam. Amint újra kijöttem, anyukám már keresett.

Kinyomta a tévét és csípőre tett kézzel kezdte a szemrehányást.

- Grace! - a nevemet hallva megállt bennem az ütő, és éreztem, hogy most nagyon megszívtam.

- Megmondtam már, hogy ha már nem nézed a tévét, kapcsold ki!

- Öhm, oké... - pislogtam meglepetten, mert azt hittem, akkora büntetést kapok, mint még soha. De úgy tűnt, anyu nem vette észre a szökésem. - Milyen volt A család kicsi kincse?

- Ó, annak még nincs vége, csak kijöttem, mert most jött néhány hosszabb reklám. Legalábbis remélem. - pillantott a szobája felé.

- Hát, mivel én úgyse nézem már itt kint, nézheted itt. - javasoltam.

- Köszi. Bemagoltad a törit?

- Pont most terveztem. - mentegetőztem.

- Hát persze, hogy most tervezted. - csóválta a fejét, miközben mindketten tudtuk, hogy egy szavamat sem hiszi.

A szobámba lépve észrevettem, hogy amíg anyuval beszélgettem, Rokó befészkelte magát a paplanomba, úgyhogy amint végeztem a kilakoltatásával, amit ő nem kis nemtetszéssel fogadott, kimentem a teraszra, hogy kirázzam a paplanból az eset

legesen előforduló macskaszőrt. Amint végeztem, ledobtam az egyik halál indokolatlan kinti székre, és a kerítéshez sétáltam, hogy megnézzem, Mark ott van-e még. Ott volt, még mindig a megállóban álldogált, most már helyettem a buszra várva, ami nagyjából negyed óra múlva jöhetett meg.

A fiú a telefonjából fölpillantva észrevett és integetett. Mosolyogva visszaintegettem, ő meg a telefonját mutatva jelezte, hogy majd ír. Persze nem értettem meg rögtön, hogy miért hadonászik a telefonjával már két perce, úgyhogy furán bólintottam, úgy közölve, hogy szép a telefonja, amikor ő is felfogta, hogy rohadtul nem értem, mit akar, úgyhogy magára mutatott, pötyögést imitált a telefonján, aztán rám mutatott, mire végre leesett, hogy mit akar mondani. Magamat és a kínos szituációt is kiröhögve bólintottam, aztán integettem, és visszamentem a teraszra, hogy bevigyem a paplanom, ami mostanra már biztosan szarrá fagyott a januári fagyban.

Még egyszer visszapillantottam, hogy lássam Markot, aki újra a telefonjába feledkezett.

A szobámba érve összegyűrtem a takarót és az ágyamra dobtam. Rokó abban a pillanatban megrohamozta, de elkaptam, amint megindult.

- Nem rázom ki még egyszer, szunyálj a saját ágyadban! - szóltam rá és leraktam a macskaágyba. Az arca kábé azt üzente, hogy "na, elmész te a...". És mindannyian tudjuk, hogy hányféleképpen lehet vége ennek a mondatnak, de egyiket sem fejtem ki szívesen.

Leszedtem egy nyolcrészes könyvsorozatot a könyvespolcról és egyenként lefújtam róluk a port, aztán visszarendeztem először színek szerint, aztán abc-sorrendbe, aztán a kötetek szerint sorba. Az életemen elgondolkodva bámultam a címeket a könyvek gerincén, csendben várva az ismerős hangra, amitől rendszerint megsüketülök. Azaz a busz fékezésének hangjára. Amint elérte a fülem, minden erőmet összeszedve kellett magam kényszerítenem, hogy ne ugorjak az ablakhoz és köszönjek el Marktól harmadszor, mert az már durván gyanús, és nagyon fura. 

És ezzel természetesen abszolút tisztában voltam, amikor az ablakhoz léptem, és mosolyogva intettem a raszta fiúnak, aki ugyanígy tett.

És egyáltalán nem állítom, hogy egy kicsit is megbántam volna.