A fiú a buszon (szünetel)

8. fejezet

Sokáig ültem ott. Nagyon sokáig. És szegény macskám is, akinek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy az ölemben maradjon és így vigasztaljon. Nem is tudom, meddig. De egy idő után felállt, és a farkát csóválva elsétált, ezzel összetörve a lelkemet. De legalább felálltam, hisz tudtam, hogy nem ücsöröghetek egész délután az ajtót támasztva. Sajnos. Miközben feltápászkodtam, próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy csak aggódik, hogy felfázok, és nem az üres etetőtáljára akarja felhívni a figyelmemet.

- Na, éhes vagy? - kérdeztem, miközben vizet töltöttem magamnak. Fáradt nyávogás volt a válasz. - Ja. Én is. Szívás, mi? - újabb nyávogás. - Jól van már, te, ég átka!

Öntöttem is neki egy kis adag macskakaját, amit rögtön falni kezdett. Én felkaptam egy almát, majd a szobámba mentem, hogy bedobjak a lejátszóba egy Whitney Houston lemezt, feltekerjem a hangerőt, aztán az ágyra dobjam magam.

- Kellett ez nekem? - nyöszörögtem a plüssflamingómnak. Ha nincs macska, jó ez is. - De most komolyan! - ültem fel. - Itt szenvedek a szerelemtől, amire mindig vágytam, csak arról nem szólt senki, hogy ilyen szar lesz! Ilyenkor kéne nekem néhány barát, akikkel megdumálhatnám ezt, mert olyan zavaros az egész! De hát nekem nem lehetnek barátaim, nem igaz, anya? Te intézted így, és köszi szépen, tényleg! Sokat segítesz! Évek óta a szüleim az összes társaságom, és fogalmam sincs, hogy most mit csináljak! Mert Mark jó fej, helyes és kedves? Igen! Jól érzem magam vele? Még szép! Jóban vagyunk? Bejön? Van esélyünk összejönni? Da, Sí, Oui! Ezerszeresen! És szeretem őt?

Itt megálltam. A balesetem előtt, mielőtt eltiltottak az iskolától és az emberektől, volt egy-két barátom, de már a nevükre sem emlékszem. Csak a szüleimet meg a macskámat volt alkalmam szeretni az utóbbi időben. De most itt egy esély. Lehet, hogy nemsokára másokat is megismerek, lesznek barátaim, lesz rengeteg ember az életemben, akiket szerethetek. De amíg nem, itt van Mark, az esélyem arra, hogy kitörjek ebből az elzártságból. És arra is, hogy rájöjjek, milyen szeretni. De vajon tudom, milyen az? Tudtam valaha? Felismerném, hogy ez, ez bizony szerelem? Szerelmes vagyok belé?

Beleordítottam a párnámba. Miért ilyen zavaros ez? Miért nem lehet egyszerűen igen vagy nem?

- Szeretem őt? - kérdeztem újra. - Igen. Nem. Azt hiszem. Talán. Nem tudom. Bassza meg!

- Grace! Hogy beszélsz? - nyitott be anya dühösen. - Mit csinálsz? Miért üvöltesz? Miért van rajtad farmer? Halkítsd már le a zenét az istenért! - kiabált, mire a lejátszóhoz ugrottam és kikapcsoltam.

- Ööö... hát én... - próbáltam valami hihető hazugságot kitalálni, de félbeszakított.

- Nem fontos. Öltözz át és ne kiabálj. - legyintett, mint akinek nyolc, aztán elment.

- Mi...? - álltam értetlenül. Mi a fene? Tudtam, hogy nem kéne meglepődnöm, mert anyukám már csak ilyen. Nem kérdezősködik. Nem gyanakodik. Mindig ezt csinálja. De egyszerűen nem tudtam semmibe venni. És azt sem, hogy ezt eddig figyelmen kívül hagytam. Nem az lenne a normális, hogy kérdezősködik, meg gyanakodik? 

Hirtelen irgalmatlanul felkaptam a vizet. Feltéptem az ajtót és utánaszaladtam.

- Anya! Anya! Ne menj már el! Anya!

- Édesem, mondtam, hogy ne kiabálj, fáj a fejem, és dolgoznom kell. - a konyhában találtam rá, kávésbögrével a kezében. A hatás kedvéért még meg is masszírozta egy kicsit a halántékát a szabad kezével. Tudta, hogy bedobta az aduászt, ez mindig jó kifogás. De most nem érdekelt.

- Jaj, anya, dehogy fáj, dehogy kell! Tudom, hogy csak le akarsz rázni! Nem voltál itthon egész nap és meg se kérdezed, hogy vagyok, és esélyt sem adsz, hogy én kérdezzem meg tőled ugyanezt! Csak benézel a szobámba minden délután, mikor hazaérsz, hogy élek-e még, nem kaptam-e hallóideg károsodást a túl hangosan hallgatott Whitney-től, vagy nem őrültem-e meg teljesen az egész napos egyedülléttől, ami miatt minden, de minden, de MINDEN nap olyan átkozottul ugyanolyan! Csak bekukkantasz, hogy "szia, látom ma se vágtad fel az ereidet, hülyegyerek, helyes, ügyi vagy, na szevasz, fáj a fejem, dolgoznom kell". "Jaj, kicsim, esküszöm érdekel, de most nem érek rá!" Szart nem érsz rá! Egyszerűen nem érdekel! Merthogy van gyereked, megszülted, szoptattad, azt gondoltad "úristen, anya vagyok, jaj ez de szupi lesz" aztán megnőtt a gyerek, te meg meguntad a nevelést! Hálát adtál az égnek, hogy nem szültél még egyet! Az kéne még! "Ezt az egyet felnevelem, majd elmegy dolgozni, nekem meg nem lesz vele több gondom. Itt maradok a faterjával, végigbulizom az életem, és ha kérdezik, van gyerekem, hogy ne volna, persze, csak nem tartjuk a kapcsolatot, mert... fhú baszki... valamit ki kéne találni... ja, megvan! Összevesztünk, igen összevesztünk, hát igen, ezek a gyerekek"...

- Grace! Elég! Fejezd be! - szakított félbe, amikor már üvöltöttem. - Mi ütött beléd, az istenért?

- Mi ütött belém?! Lehet, hogy rájöttem, hogy a rendszer, amit olyan jól kitaláltál, nem olyan fasza, mint ahogy mi mind gondoltuk!

- Miről beszélsz? Mi ez az egész, amiről beszélsz? Mit üvöltesz itt az érvágásról, meg arról, hogy nem érdekelsz? Persze, hogy érdekelsz, csak nincs időm...

- Megint ez! - csattantam fel. - "Nincs időm, nincs időm"! Azért nincs, mert nem akarsz rám időt áldozni, mert úgy tervezed meg a napjaidat percről percre, hogy én valami véletlen folytán sosem férek bele!

- Ez egyáltalán nem igaz, Grace! - ellenkezett anya.

- Ugyan, kérlek! Ott porosodnak a DVD-k és a társasjátékok a polcon évek óta, mert neked nem volt rá időd, hogy velem legyél! Azt gondoltad: "jaj, ez a gyerek elvan úgyis a könyveivel, meg a macskájával, minek neki még társaság?" Nem igaz? Nem így van?!

- Nem! Ne légy nevetséges! Nagyon sajnálom, hogy mostanában nem volt rád elég időm, csak nagyon sok a munkám! Erre nem gondoltál? Nem tudnád az én helyembe képzelni magad?

- ÉS TE?! - ordítottam rá, mire megdermedt. Egy pillanatig némán szemeztem vele, aztán sarkon fordultam és felszaladtam a szobámba, az ajtót a lehető leghangosabban becsapva magam után.

- Miért nincs egy kibaszott kulcs ehhez a szobához?! - kiabáltam hisztérikusan, és minden egyes szónál megdobtam az ajtót valamivel. Leginkább párnákkal és plüssökkel, amíg az utolsó szónál egy ecsetekkel és festékes vízzel teli pohár nem akadt a kezembe. Ahogy az ajtóhoz vágtam, az ecsetek szanaszét repültek, a víz pedig eláztatta az ajtómat és a szőnyeget. De túl ideges voltam, hogy ezzel foglalkozzak. Lekaptam a könyvespolcról egy The Calling CD-t és végtelen lejátszásra állítottam a Wherever Will You Go-t. A hangerő már maxra volt tekerve, de nem érdekelt, így csak úgy hagytam. 

A düh még mindig vadul kavargott bennem, ezért az indulattól vezérelve feltéptem a szekrényajtót és minden egyes ruhát kidobáltam onnan a padlóra, az ágyra és az asztalra, ahova csak lehetett. 

Ömlő könnyekkel megálltam a szoba közepén, hogy levegőhöz jussak.

- Bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg!!! - mondtam egyre csak, és zokogni kezdtem. Lefeküdtem az ágyamra és teli torokból beleordítottam a párnámba. A könnyeim egyre csak ömlöttek, megállás nélkül, szipogva fuldokoltam bennük.

Csak akkor hallottam meg a telefonom csörgését, amikor a The Calling egy pillanatra elhallgatott. A kijelzőn apa neve villogott. Nyilván anya szólt neki, és most készül jól leteremteni. A könnyeimtől alig láttam a képernyőt, csak valahogy próbáltam kinyomni a telefont.

- Miért nem tudtok békén hagyni? Eddig ment, akkor most mi a francért okoz ekkora problémát?! - az utolsó szavak artikulálatlanul buktak ki a számon, a megállás nélküli bőgésnek köszönhetően.

- Grace? - szólt egy hang, amely sem anyáméra, sem apáméra nem hasonlított. Felkaptam a fejem. - Grace! Te sírsz? Jesszus, mi történt? Grace válaszolj már!

- Mark? - motyogtam. - Bocs, véletlenül hívtalak. Szia.

- Grace! Hé, le ne tedd!

Az ujjam megállt a nagy, piros gomb felett.

- Grace? - szólt bizonytalanul. - Itt vagy még?

- Itt. - feleltem halkan.

- Huh. Jó. Jó, ez... nagyon király. De most mondd el, mi történt! Kérlek!

Így mindent elmondtam.