A fiú a buszon (szünetel)

6. fejezet

- Vedd vissza a kapucnit! Meg fogsz fázni! - szóltam rá, de nem hallgatott rám.

- Te is. - vigyorgott. - Fogadd el az esernyőt!

- Nem. Nem kell. Van kapucnim.

- Mint látod, nekem is. - vigyorgott tovább.

Ezután csak csendben sétáltunk egymás mellett az egyre zuhogó esőben. Mellettünk csak egy-két fiatal haladt el, akik (Mark elmondása szerint) csak különórára mentek be az iskolába. Bár már majdnem dél volt, a sötét felhők miatt félhomály uralta a teret.

- Itt balra. - szólt hirtelen Mark, de mivel nem reagáltam időben, a kabátzsebemnél fogva irányított az említett irányba. Emiatt nem kicsit jöttem zavarba, és ezt csak az tetézte, amikor megfogta a csuklóm, és a kezemet a saját kabátzsebébe csúsztatta. Az övével együtt. 

- Ez így kicsit se fura. - motyogtam, és kissé elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire elvörösödtem.

- Ugyan. - mosolygott rám sem nézve, és megsimította a kézfejem.

Ahogy tovább sétáltunk így (mondhatni) kézenfogva, egyre többet láttam Mark sulijából. A suliból, amiről én csak álmodhattam. Láttam a kéményt, a kosárpálya palánkjait, a kerítés mentén húzódó nyárfákat. Aztán az épületet is, amely U alakban fogott közre egy kis udvart, a hatalmas telek egyharmadát se, ami edzőpályával, padokkal és pinpongasztalokkal volt tele. Az ablakok mentén virágoskert húzódott. Vagyis valószínűleg, mert ezt Mark mesélte, a mínusz hat fokban semmit se láttam belőle. 

Elértünk a bejárathoz ami az U közepe volt. Mark belökte az ajtót, és színpadias hajlongással előreengedett, mire vigyorogva pukedliztem egyet. Végülis pukedlit akart, hát most megkapta! Belibegtem az ajtón, ő pedig jött utánam. Vagyis jött volna, ha nem állok meg rögtön, miután beléptem.

- Öhm. - nézett rám a vállam mögül. - Ha most egy Disney-féle nagyzenekaros dalt akarsz előadni szálló pillangókkal körítve, hogy egész életedben csak arra vágytál, hogy egy izzadság és cigiszagú, dohos, régi épületben poshadva tengesd el tizenkét éved napi nyolc óráját, akkor sajnos azt kell mondjam, későbbre kell halasztanod. 

- Nem, Mark. Fogalmam nincs, merre kell menni. - feleltem, ő pedig a homlokára csapott. 

- Basszus, tényleg. Na szóval, ha már nagyzenekar meg minden, tekintsük meg az énektermet. - határozott és balra mutatott. - Erre tessék!

Az énekterem félkör alakú volt, a padok is úgy voltak rendezve. A könyvespolcok tömve voltak kottákkal, a tanári asztal mellett egy zongora állt, és kottatartók. A zongora olyan volt, mintha most hozták volna a gyárból: a billentyűk hófehérek, a húrok csillogóak, a zongoraszéket pedig mintha eddig ember nem érintette volna. A sarokban egy ragyogóan szép, dióbarna nagybőgő várta, hogy valaki kézbevegye. A falon zeneszerzők képei virítottak, mint a bécsi klasszikusok, Chopin, Bach satöbbi.

Megtettem néhány kört a tengelyem körül, hogy mindent alaposan megnézzek, aztán Markhoz fordultam.

- Igen, nagyjából így képzeltem el egy énektermet. - mondtam, mire elhúzta a száját.

- Igazán restellem, hogy az énektermünk olyan, mint egy énekterem. - mondta és ledobta magát a zongoraszékre. Én a tanári asztalnál foglaltam helyet. Az asztalra könyökölve megnéztem a papírokat, amik oda voltak szórva.

- Az énektanár vezeti a színjátszó szakkört? - vontam le a következtetést a színjátszó szakkörbe járók névsorát látva.

- Ja. Elég jó fej, színházban is játszott. - bólintott Mark.

- Vagány.

Egy ideig csendben ültünk. Én a zeneszerzők képeit nézegettem, Mark a zongora kottatartójával játszadozott és a pedálokat nyomogatta. 

- Tudsz rajta játszani? - kérdeztem hirtelen.

- Természetesen. - mondta és elpötyögte a Boci boci tarkát, amin nagyot nevettem. - Igazából nem. De azon igen. - biccentett a sarokban ácsorgó nagybőgő felé. Kíváncsian felvontam a szemöldököm. - Ha érdekel.

- Naná! - lelkesedtem fel. 

Mark felállt és kinyitotta a szekrényt. Az ajtajára egy zsebes tároló volt akasztva, vonókkal tele. Kivett egyet, aztán a hangszerhez lépett.

- Be kell hangolni. - szólt oda nekem a válla felett, miközben kiegyensúlyozta a sarokból.

- Tudom. Láttam már ilyet. Órák kérdése. 

- Azt hiszed, vicces vagy? Mert egyébként igen, csak ilyenkor inkább fárasztó. Ne zavard a mestert!

- Igenis, mester. - gúnyolódtam.

Bekapcsolt a telefonján egy hangolóprogramot és rutinos mozdulatokkal behangolta a hangszert. Mélyen szólt, bizsergetően, mint egy dongó, ami levendulát talált. Ezután elkezdett játszani. A vonó biztosan állt a kezében, mintha születése óta ezt csinálná. A dongó az egész termet körbeszárnyalta. Mindenhol visszhangzott a hangja, kellemesen, altatóként. 

Úgy éreztem, már nem is az iskolában vagyok, már nem is Amerikában, sőt, már nem is ezen a világon. Egy hatalmas, fehér, arannyal díszített falú kastélyban, egy könyvtárban, ahol a könyvespolcok hat, nem is, hét méteresek! Csak létrával lehet elérni a könyveket. Néha levettem egyet-egyet. Beleolvastam, vagy csak lefújtam a port a tetejéről, aztán visszaraktam. Gigantikus, festményekkel díszített termeken sétáltam végig, melyekben a függönyök selyemből, a bútorok bársonyból voltak, és minden kék volt, mint az óceán. Csak a festmények voltak színesek. A termek egymásba nyíltak, mindegyik más volt, és soha, de soha nem értek véget.

- Ébren vagy még? - kipattant a szemem, és ránéztem. Éppen visszaegyensúlyozta a helyére a hangszert, remélve, hogy nem dől el. - Csellón jobban játszom. A nagybőgő kicsit unalmas.

- Miről beszélsz? - dőltem előre. - Dehogy unalmas! Olyan mint... egy álom.

Meglepetten pislogva nézett rám.

- Ó. - majd zavarba jött egy kicsit. - Ó. - aztán elmosolyodott. - Ó.

Visszatette a vonót a szekrénybe, aztán visszaült a zongoraszékre.

- És, - nézett rám. Úgy mosolygott, ahogy még nem láttam. Majdnem elolvadtam tőle. - mit álmodtál?