A fiú a buszon (szünetel)

7. fejezet

- Na, ne már! Ne hülyíts!

- Pedig nem hazudok! - védtem magam, mire játékosan meglökött.

- Biztos van sport, amit szívesen kipróbálnál! Csak egyet mondj! - kérlelt.

- Hm. Nehéz kérdés. Legyen a... siklóernyő. - böktem ki vigyorogva.

- Grace! Reálisabbat!

- Szerintem ez elég reális.

Miután végeztünk az énekteremben, Mark megmutatta a töritermet, a rajztermet és a földrajztermet. A fizika-kémia labort is meg akarta mutatni, de az ilyenkor zárva volt. Ezután a tornaterem felé vettük az irányt, és útközben Mark felvetette, a sport témát. Kiderült, hogy kosarazik, azt mondta, egyszer eljöhetnék megnézni egy edzést, mire azt feleltem, meggondolom. Ezután elkezdett azzal nyaggatni, hogy milyen sportot űznék szívesen de egyszerűen semmi nem jutott eszembe.

- A siklóernyőzés veszélyes és drága. - érvelt Mark komolyan. Nem tudtam, hogy olyan is tud lenni. Úgy tűnik, tényleg jó színész. - Egyszerűbbet válassz! Mint a pingpong.

- Jaj, hagyj már!

- Miért? Biztosan ó pingpongos lennél!

- Már hogy lennék az?

Természetesen ki kellett derítenünk, hogy megy a pingpong. Mark kerített ütőket és labdát a szertárból, amit (állítása szerint) a floorballosoknak hagytak nyitva, mert mostanában szombatonként is vannak edzéseik. Mire egyet pislogtam, már kint álltunk az udvaron, a vérfagyasztó hidegben. Lehelletünk gőzként kacskaringózott fölfelé és egyik lábunkról a másikra álltunk, hogy valamiképp felmelegedjünk. Mark a meccs első szervájához készülődött.

- Figyelmeztetlek, hogy jó régóta játszom. - dicsekedett. - Szóval ne szomorodj el, ha nagyon durván kikapsz. A játék a lényeg, a győzelem nem fontos.

- Mark?

- Hm?

- Ugye tisztában vagy vele, hogy nem egy cipősdobozban nevelgetnek fogantatásom óta?

- Jól van, oké, elnézést! - emelte fel a kezét megadóan, aztán mély levegőt vett, mint aki élete ütésére készül. Majd leadott egy tökéletesen kivitelezett, csavart, lapos, villámgyors szervát, ami elsüvített mellettem anélkül, hogy reagálhattam volna.

Legalábbis ez volt a terv.

De elhibázta. A labda szép ívben visszapattant a hálóról.

Igyekeztem fapofával nézni, ahogy felveszi a labdát. Sikerült is, amíg meg nem szólalt:

- Ne. Nevess.

És kibukott belőlem. Összegörnyedve kacagtam a kezemet a hasamra szorítva, már levegőt is alig kaptam. 

- Jó, oké, elég lesz. Grace! Mondom, elég. Jó, igen nagyon vicces, tudom. Elhibáztam, hahaha. Na, de tényleg, Grace, befejeznéd? - a könnyeimet törölgetve néztem rá, és még mindig vihogva bólintottam.

- Folytassuk. - mondtam.

- Köszönöm. Szóval... szervahiba egy.

- Már érzem, hogy ez egy jó játék lesz. - mosolyogtam, mire ő is elvigyorodott.

- Az biztos.

És megkezdődött. Ő csűrte-csavarta, trükközgetett, néha sikerült, néha nem. De mikor sikerült, azt alaposan megünnepelte. Én annak örültem, ha vissza tudtam adni a labdát, mert abban igaza volt, hogy régóta nem játszottam.

Végül 11:8-ra nyertem. Ő magában füstölgött.

- Jó, persze, nem akartam, hogy szomorú legyél, amiért olyan könnyű téged legyőzni. És különben is a meccs tökéletes volt ahhoz, hogy felmérjem, hogyan játszol.

- És? Sikerült?- ugrattam.

- Aha. Most már biztosan könnyedén legyőzlek.

- Hiszem, ha látom.

És folytattuk. Egyre csak játszottunk, ütöttük a labdát, bénáztunk, kacagtunk. Az feltűnt, hogy Mark nehezen viseli a vereséget, de elfogadta, hogy (az ő szavaival élve) "nem lehet mindenben atomkirály". Azzal vígasztaltam, hogy ha a nagybőgő-tudásunkat kellene összemérnünk, biztosan ő nyerne.

- Hát igen. - felelte "szerényen".

Mikor már nagyon fáztunk, úgy döntöttünk, inkább nem játszunk tovább, és megegyeztünk abban, hogy ma én voltam a jobb. De Mark megígérte, hogy legközelebb nem leszek ilyen szerencsés.

Amíg visszavitte az ütőket, én leültem az aulában és akarva-akaratlanul elgondolkodtam. Leközelebb. Már így is meghívott egy edzésére, most már egy újabb pingpong-meccset is beírhatok a naptáramba? Hirtelen megrémültem. A szociális életem követhetetlen sebességgel ugrott a nulláról az egekbe. Lehet, hogy nemsokára bemutat néhány barátjának. De... mi van ha ők nem kedvelnek meg, sőt furának tartanak majd, mert annyi időt töltöttem a társadalmon kívül? Ők biztos nem fogadnak be olyan gyorsan, mint Mark. Lassítanom kellett a tempón, mielőtt beleőrülök ebbe az őrült sebességbe.

Így amikor kávézni hívott, nemet mondtam neki.

- Szívesen mennék! Csak tudod, a szüleim...

- Ja, tényleg. - húzta el a száját. - De ha gyorsak vagyunk, időben hazaérsz. Hisz még rengeteg időd van.

- Tudom, tudom, de jobb a biztonság. Minél korábban hazaérek, annál jobb. - ez most igaz volt.

- Ahogy gondolod. - mondta, és próbált lazának tűnni, de látszott rajta, hogy amit el igyekszik rejteni, az a csalódottság.

Miközben a megállóban ácsorogva vártuk a buszt, kellemetlen csöndbe burkolóztunk. Minden másodpercet iszonyú kínszenvedéssel számoltam, de nem kutakodtam beszédtéma után, mert most képtelen lettem volna a fesztelen csevegésre.

- Hé, minden rendben? - figyelt fel Mark a feszengésemre. 

- Persze, persze. - nevettem fel idegesen. - Csak elég hideg van, nem? - ennél hülyébb magyarázat eszembe se juthatott volna. És ezzel ő is tisztában volt.

- Hát igen. Ilyen a tél. - pillantott rám gyanakodva. - De itt a busz. Ott van fűtés, ne aggódj.

Sajnos nem volt olyan mázlim, hogy Mark kitalálja, hogy neki éppen valami halaszthatatlan tennivalója van, ami miatt nem utazhat velem, ezért együtt szálltunk fel a buszra. így a kellemetlen ácsorgást kellemetlen ücsörgés követte. Mikor végre leszállhattam, sikerült egy apró mosolyt kipréselnem magamból köszönésképpen, és az azután rám törő egyedüllétet megváltásnak éreztem.

Sokáig babráltam a kulccsal, mire végre sikerült kinyitnom az ajtót. Majd, anélkül, hogy levettem volna a csizmám, vagy a kabátom, leültem a lábtörlőre és a fejemet az ajtónak döntve káromkodtam egyet. Rokó mintha megérezte volna, hogy gond van, úgy fészkelte be magát az ölembe.

- Elszúrtam, Rokó. - mondtam halkan, miközben megsimogattam a hátát. - Nagyon elszúrtam.