[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

11. fejezet - Us (+18)

| Figyelem! A fejezet +18-as jeleneteket tartalmaz. Kérlek, hogy saját felelősségedre olvasd! Megértésedet köszönöm! |

『HYUN-JAE』

Majdnem egy hét telt el azóta, hogy túlestünk ezen az egész mizérián. A napjaim azóta külsőleg visszaállt a régi kerékvágásba - vagyis, a nagy része -, azonban házon belül teljesen másképp zajlott ez az egész.

Elég kellemetlen visszagondolni, hogy úgy éltem meg ezt, mint ha legalább egy szerettemet veszítettem volna el. Ciki, igen tudom. Bezárkóztam a lakásba és csak akkor mozdultam ki, amikor fontos dolgom volt, mint például elmenni a sarki boltba vagy dolgozni menni. Igyekeztem elkerülni minden egyéb társasági tevékenységet. Teljesen eluralkodott rajtam a paranoia, olyan érzésem volt, mintha minden szem rám szegeződne. Rengeteg BTS fan hallgató volt a szakon, így egyből az futott végig az agyamon, hogy valószínűleg utálat tárgya lennék, ha kiderülne, valószínűleg meg is vertek volna - jobb esetben. Persze, ez mind csak az én beteges elmém szülötte.

Kyung és Jisun jó barátként viselkednek, hiszen ez lenne a társadalmilag is elvárt tőlük, így minden tekintetben próbálnak a kedvemben járni. Kyung magára vállalta, hogy odaadja a saját kezeivel írt jegyzetei is! Ami elég nagy szó, ha azt nézzük, hogy jelenleg azért járunk egyetemre, mert vannak olyan osztálytársaink, akiktől el lehet kérni a jegyzeteket. Jisun pedig... Nos, ő a maga módján, de igyekszik.

Gyakorlatilag úgy érzem magam, mint egy elkényeztetett hülyegyerek. De komolyan. Iszonyat.

Na és, ha már itt tartunk! Kyung "világmegváltó" terve gyakorlatilag annyiból állt, hogy elmentünk mindhárman a gyógyszertárba, és Jisun segítségével - miután Kyunggal megegyeztünk abban, hogy ő biztosan jártasabb ebben a témában, mint mi - esemény utáni tablettát vásároltam. Izgi, nem? Valójában, értetlenül vertem a fejemet a falba, hogy nekem ez miért nem jutott eszembe és, ami a legfontosabb: Kyungnak miért igen?!

Ami pedig Jungkookot illeti: nem beszéltem vele azóta. A hangpostám tele van a hívásaival, üzeneteken keresztül bombáz azzal, hogy találkozzunk és beszéljünk. Szerencsémre, ő nem az a fajta fiú, aki csak úgy hirtelen beállít szó nélkül, így amiatt egy percig sem aggódtam, hogy egyszer megjelenik az ajtómban. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, ami a javamra vált. Rettenetesen szégyelltem a szemébe nézni ezek után. Azt gondoltam, hogy ezek után nem fogok tudni ugyanúgy viszonyulni hozzá, a barátja maradni. De meg sem adtam az esélyt, hogy meghallgassam.

Ám, az életnek más tervei voltak.

Úgy döntött, hogy ideje megint próbára tenni a maradék idegsejtjeimet.

A délelőttjeim az elmúlt napokban meglepően dinamikusan teltek, volt időm végre magammal is foglalkozni egy keveset, illetve a lakást is rendbe tettem. Illetve, tanulásra is volt időm.

Talán nem is volt olyan rossz döntés, hogy önkéntesen elvonultam a külvilág elől.

Éppen a könyveimet rendezgettem az ágyam - ami egyébként egy egyszerű matrac, de így sokkal elitebb a megnevezés - felett, amikor a telefonom zúgására kaptam fel a fejem. A napokban elég sok telefonhívást és valamilyen értesítést kaptam, szóval állandóan csipogott a fülembe, ami egy idő után azért elég idegesítő... Úgyhogy végső megoldásként rezgőre állítottam. Természetesen, hogy teljesen hű maradjak önmagamhoz, folyamatosan figyelemmel kísértem ezeket az értesítéseket és csak azokra válaszoltam, amikre szerettem volna.