[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

02. fejezet - Well, that didn't work

Másnap a DUO-ban kezdtem a reggelemet, kialvatlanul és mint, aki nem tisztálkodott legalább két hete. Gondolom, ezután részleteznem sem kell, mennyire rossz éjszakán voltam túl. Miután Dohyun csak úgy közölte, hogy elmegy az országból, majd se szó, se beszéd magamra hagyott úgy éreztem, hogy ez ez a kávézó lehet az én kis mentsváram. Ismerem magam annyira, hogy tudjam: amikor reménytelenül szomorú vagyok és a barátaim se tudnak ez ellen tenni, az egyetlen bevált megoldás a jó, öreg, grillezett csirkés szendvicsben és egy hatalmas bögre forró csokiban rejlett. Ah, ha csak belegondolok, ahogy szétomlik a számban... máris jobb kedvem támad!

Leültem az egyik ablakhoz közeli asztalhoz, hogy rendesen kilássak, majd nekikezdtem az evésnek. Igyekeztem minden eddigi felgyülemlett gondolatot szépen letudni magamban, mert valljuk be őszintén: ki szereti őrölni magát a problémái miatt? Habár, az én esetemben az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem szerettem volna magyarázkodni senkinek, hogy miért múlt el az amúgy szokásossá vált indokolatlan jókedvem. Persze, azt nem várhatta el tőlem senki, hogy a nap huszonnégy órájában csak vigyorogjak, mint valami bohóc, de hát kérem szépen! Nem vagyok én az a melankolikus fajta lány sem.

Ahogy próbáltam minden élvezetemet a szendvicsen kiélni, az egyik kiszolgáló jelent meg az asztalomnál, még egy szendóval és egy kis üzenettel a szendvicsbe szúrva.

- Az egyik titkos hódolód küldte - magyarázta a kiszolgáló, miután látta, milyen bamba fejet vágtam, majd el is ment. Mondanom sem kell, hogy gondolatban mennyire megörültem.

A szendvics fölé hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a kis cetlit, amire a következő volt ráírva: "Úgy látom, szükséged lesz erre is."

Őszintén szólva, az első ember, aki eszembe jutott, az Jungkook volt, mint potenciális jóakaróm. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg már javában a stúdióban van és dolgozik, mint a hét legtöbb napján. A másik, aki beugrott, az Kyung-Soo volt, de mivel ő egy lusta dög, valószínűleg még mély álomban van. Egyszóval, halvány lila fingom sem volt, ki volt ekkora gavallér, de szó se róla: piszkosul hálás voltam érte.

Gyors befejeztem a reggelit és míg becsomagoltattam a kapott szendvicset, kértem mellé pluszban egy kávét is, extra sok karamellás öntettel; de csak akkor szoktam ilyet, ha tényleg nagyon nehéz napom van. A kávém pedig amúgy sem maradhat el, mert anélkül valószínűleg nem húznám ebédig sem. Ezután pedig siettem az egyetemre.

Már legalább tíz perce az előadó teremben ültem Kyung-Soo mellett szokásosan, amikor is az emlegetett szamár lökdösni kezdte a karomat.

- Jae-yah, te láttad már azt a srácot itt? - bökött diszkréten az említett irányába Kyung, mire én is lassan odafordítottam a fejem. Ugyan még egy éve sem jártam egyetemre, de ezt a srácot én sem láttam még azelőtt soha, ami furcsa volt, hiszen erről az óráról elég sok ismerősöm és barátom is volt.

- Nem, még soha - ráztam a fejem, miközben tovább figyeltem: helyes srác volt egyébként abból a távból, az a tipikus cuki fiú, aki szemmel láthatóan mindenki imádni fog.

- Érdekes. Azt hittem, hogy legalább te ismered, merthogy megállás nélkül ide néz és nem hinném, hogy az ingem fogta meg ennyire... - jegyezte meg suttogva, szarkazmustól ázva Kyung, mire összenéztünk és elnevettük magunkat, természetesen úgy, hogy nehogy megzavarjuk az előadást.

- Hát figyelj, a Gucci az Gucci - poénkodtam, Kyung pedig csak a nyelvét öltötte ki rám és mindketten visszatértünk az eredeti elfoglaltságunkhoz.

Amikor Kyung említette, hogy az a srác folyamatosan felénk néz, először csak úgy átsiklottam a dolog felett, hiszen rajtunk kívül még legalább száz hallgató volt jelen. Úgy értem, mi a garancia arra, hogy pont minket nézzen? Aztán észrevettem, hogy feltűnően sokat fordult hátra, ráadásul ilyen kis béna féloldalas mosolyokkal dobált meg. Mintha annyira rá lennék szorulva. Nem sokkal később pedig egyre bizonyosabbá vált, hogy tévedtem: tényleg minket nézett.