[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

07. fejezet - Level up

Azt mondják, hogy mindenki a saját maga történetének főszereplője. Nos, én sokszor éreztem magam úgy, hogy a saját történetemet mindig más írja és nekem csak a mellékszerep jutott. Sosem voltam a figyelem középpontjában, senki számára nem voltam érdekes és nem volt fontos az, hogy mi a véleményem. Sem a családomban, sem pedig a közösségi életben. "Téged nem kérdezett senki!" - hangzott el a válasz az esetek többségében. Ezért is féltem ettől naptól.

Ma volt a nővérem nagy napja, amikor bejelentik, hogy összeházasodnak a barátjával. Az időzítés tökéletes volt, hiszen nemrég volt a születésnapja, ezért volt egy használható indokuk arra, hogy megszervezzék az esti partit. Ezekkel a szűk családi bulikkal alapjáraton semmi bajom nem lett volna, hiszen hiába nem beszélek a szüleimmel, ki lehet bírni pár órát velük, ha hiszitek, ha nem. A baj csupán az volt, hogy a családi rendezvényt nálunk nagyon komolyan vették, konkrétan az EGÉSZ családot jelentette. Szó szerint. Tényleg mindenki hivatalos volt, még azok is, akik már gyakorlatilag fél lábbal a sírban voltak: nagynénik és nagybácsik a családjukkal, nagyszülők, satöbbi. Viccen kívül, komolyan mindenki.

Én pedig, sajnos nem voltam egy közkedvelt személy ebben a családban. Hogy miért?

Nos, mindent a maga idejében, ahogy szokták mondani...

Délután három volt, amikor felkeltem végre. A múlt éjjel rengeteget tanultam, és fogalmam sincs, hogy bírtam ki olyan sokáig, de végül hajnali négy körül sikerült befejeznem. Annyira nem bántam egyébként, hogy így alakult, hiszen nem tudhattam előre, meddig leszek ott a nővérem partiján, így nem ártott, ha tényleg kipihenve érkezem. Na meg, ehhez a családhoz amúgy is elengedhetetlen.

Gyorsan kikeltem az ágyból, és ettem pár falatot. Kyungsoot ismerve ma úgyis nagy ivászatot tervez, nem ártott, ha valami van a gyomromban. Szerencsémre a kedves barátom pont megérkezett, mire az utolsó falatot is lenyeltem, ahogyan azt már előre megbeszéltük. A pontossága olykor már-már rémisztő volt, de nem bántam, ha már én pont az ellenkezője voltam.

Mivel őt is meghívta a nővérem, áthívtam, hogy együtt készülődjünk. De főleg azért, mert nekem a legtöbb piperéről fogalmam sem volt, hogy mire kell, én amúgy is csak ezt a "tömeg" sminket ismertem: kis szempillaspirál, kis szájfény, szükség esetén alapozó. Amúgy sem volt az ilyenekre időm soha: vagy alszik az ember, vagy sminkel. Kyungsoo pedig ugyan szintén nem sminkelt, de a kozmetikus anyukájának köszönhetően valamivel jobban konyított a dolgokhoz nálam. Na meg, legalább volt valaki, aki megmondta kerek-perec, hogy milyen ízléstelenül tudok néha felöltözni...

- Aish! Nem hiszem el, hogy nincs ebben a vacak szekrényben egy normális göncöm, amit fel tudnék venni! - dühöngtem a ruhásszekrényem előtt állva fehérneműben, miközben Kyung jóízűen kacagott valamin, amit a tévében látott. Kezdtem egyre idegesebb lenni az este miatt, ez a ruha probléma pedig csak egyértelműen rátett egy nagy lapáttal. Bárcsak meg tudtam volna venni azt a ruhát pár napja... - Nem vagy valami nagy segítség, Kyung...

- Nézd, ne engem hibáztass, amiért ilyen ruháid vannak - felelte, majd bekapott egy marék popcornt, amit korábban csináltam neki. Vettem egy mély levegőt, mire Kyung csak a fejét rázta. A sós popcorntól ázott ujjait lenyalogatta, majd beletörölte nadrágjába a kezeit és mellém sétált. - Na nézzük, mit tehetünk ebben a kilátástalan helyzetben - mondta gúnyolódva, mire a vállára csaptam és elnevettük magunkat.

- Néha olyan szemét tudsz lenni - öltöttem ki a nyelvem a barátomra, aki túlságosan el volt foglalva azzal, hogy keressen valami használhatót a ruhatáramban.

- Szerinted miért vagyunk barátok?

- Ha tudnád, hány álmatlan éjszakán vagyok túl, amiért ezen töprengtem... - feleltem drámaian nagyot sóhajtva, Kyungsoo pedig csak a szemét forgatta. - Na, most komolyan amúgy. Szerinted mit vegyek fel?