[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

01. fejezet - Sad smiles

Szóval azon gondolkodtam, hogy talán ez mégsem életem legjobb döntése. Valószínűleg jobb lenne, ha nem ezt csinálnám és keresnék magamnak valami jobb elfoglaltságot, mint ez. Most mégis itt ülök az ócska laptopom előtt és ezeket a sorokat írom, miközben a tegnapi maradékot majszolom előszeretettel. Néha kitörlök belőle egy-egy sort, átjavítom vagy éppen újra fogalmazom. Nem mintha olyan gáz lenne, ahogy fogalmazok, egyszerűen csak nem tetszik, vagy nem illik ide. De, ha már annyi mindent elbasztam az életemben, akkor legalább ez legyen az egyik dolog, amit majd ráncos öregasszonyként visszaolvasok és csak ennyit mondok: "Megcsináltad, te élettelen!"

Mégis, talán hiba ezt tennem. Talán neked sem kellene most itt lenned és ezt olvasnod. Mert ha igen, akkor az azt jelenti, hogy végre valamiért felelősséget vállaltam az életemben. Az pedig sosem vezetett jóhoz. Menj inkább a barátaidhoz és igyatok, szívjatok el egy cigit, vagy a franc se tudja már, miért van oda a mai kor gyermeke. Ha minél hamarabb lelépsz, hidd el, nem bánod meg.

Oh, maradtál? Akkor valószínűleg téged sem csak az eszedért szerethetnek.

Csak viccelek. De komolyan, valószínűleg őrült vagy. Mindenestre örülök, hogy végül nem léptél le.

Oh, várjunk csak! Majdnem elfelejtettem. Úgy gondolom, hogy fontos előre figyelmeztetnem téged, hogy talán első ránézésre ez a történet egy lerágott csont lehet, de azért ne ítéljünk el egy könyvet a borítója alapján, oké? Oké.

Nos, hazudnék, ha azt állítanám, valamivel különlegesebb vagyok, mint az átlag. De azt sem mondhatom, teljesen átlagos vagyok. Én pontosan azon emberek táborát erősítem, akik nem lógnak ki a sorból, de határozottan emlékezni fogsz rám, ha egyszer találkozunk - az most mellékes, hogy pozitív vagy negatív az az emlék.

Sosem próbáltam kilógni a sorból. Sőt! Mindig is az volt a vágyam, hogy elvegyüljek és ne kelljen semmiért magyarázkodnom. Azonban, olyan család mellett, mint az enyém, nem éppen a legegyszerűbb: a szüleim befolyásosak, és igencsak merevek - már, ami a nem megszokott dolgokhoz való hozzáállásukat illeti. Nem éppen a legengedékenyebb szülők, én meg nem éppen vagyok a legengedelmesebb. A nővérem, Yujin, maga a megtestesült tökéletesség; a család szeme fénye, mintha Isten ajándéka lenne. Túl sok az irónia? Meglehet. Aztán itt vagyunk mi ketten a bátyámmal, Dohyunnal. De úgy is fogalmazhatnék, hogy még Dohyun sem lóg ki annyira a sorból, mint én. Sajnos, ez jutott nekem. Persze, szeretem a családom, szó se róla. De. Nekem. Túl. Sok.

Na, de akkor felmerülhet benned a kérdés, hogy mi is vagyok én, ha nem vagyok különleges, avagy Isten ajándéka kettő pont nulla? A válasz egyszerűbb, mint gondolnád és valószínűleg ennyi idő alatt már le is vághattad: én vagyok a család fekete báránya. Világéletemben kilógtam valami iszonyatos nagy baromsággal a sorból, de ez így van rendjén; sosem akartam "tömeggé" válni, az nem az én műfajom. Ezt pedig sajnos a család nem támogatja jó szívvel, gyakorlatilag sehogy.

- Jae-yah, figyelsz te rám egyáltalán? - hadonászott az arcom előtt kissé feszülten Kyung-Soo. Igen, ő a legjobb barátom és igen, fiú. Most le merem fogadni, hogy már fonogatod is a szálakat, de őszintén: semmi értelme.

Megráztam a fejem, majd bólintottam,

- Persze, Kyung-ah! Milyen barátnak nézel te engem? - nevettem kínosan, amint közelítettünk az egyetem bejárata felé. Persze, hogy nem figyeltem. Elég gáz vagyok barátnak és ez meg is látszik. Csodálom, hogy ő nem hagyott még el.

Kyung-Soo nem mondott semmit, csak sóhajtott. Ő is pontosan tudta a választ.

- Valami Tae-hwan felhívott az este és satöbbi, satöbbi - kezdtem el hadarni gyorsan, ami megmaradt az elejéből a sztorinak. Wow, tényleg egy elcseszett barát vagyok.