James Potter és a Sader-rejtély

A Roxfort legmenőbb csajai

James egy sikkantásra ébredt. Tompa puffanás, aztán léptek zaja.

- Nem, nem, nem, nem, nem! – hallotta a kiabálást. Egy lány volt az, és bár nem hasonlított Lilyéhez a hangja, ő azért remélte, hogy ez csak annak köszönhető, hogy még félálomban van, és valójában mégis Lily Evans rontott be hozzájuk, hogy azt ordítsa „Nem, nem, nem, nem, nem! Nem hiszem el, hogy eddig észre se vettem, milyen jóképű vagy és folyton nemet mondtam neked. Bocsánatért esedezem! Te vagy életem szerelme, kérlek, légy kegyes hozzám!"

De sajnos nem ez történt.

Az ágyfüggönyét erőszakosan elrántották, így James összeszorította a szemét. Túl sok volt a fény. Előző este talán kissé túl sok vajsört ivott, az sem segített most a világosság elviselésében.

- James!

Résnyire nyitotta a szemét, és így már látta a hozzá beszélő, ingerült, ámde csodaszép teremtést. Gyönyörű, selymes fekete haja a vállára omlott, és bár bőven nagy volt rá a póló, amit viselt, még így is látszott, hogy milyen jó alakja van. James nem emlékezett, hogy látta volna korábban, de ez most mellékes volt. Elvégre tilos reklamálni, ha éppen egy topmodell áll az ember ágya mellett. Alaposan végigmérte, és elvigyorodott, már csak azért is, mert ennek láttán a lány arcára olyan haragos arckifejezés ült ki, hogy azt még Lily Evans is megirigyelte volna.

- Ne merészelj flörtölni velem, te rohadék! – sziszegte a csaj, és most már valahonnan mégis ismerősnek tűnt a hangja. A hanghordozása, és igen, határozottan, hallott már ehhez hasonló hangot, még elsőben, amikor...

Olyan gyorsan ült fel, hogy lefejelte a felhúzott jobb térdét.

Belebámult a lány arcába, alaposan szemügyre vette minden egyes porcikáját, és kárörvendően felkacagott. Már az ágyról is majdhogynem leesett a nagy hahota közepette, amikor szöget ütött valami a fejében.

Neki nem lehet ilyen a nevetése!

Elnémult, és gyorsan belesett a takaró alá, hogy aztán egy másodperccel később kiugorjon az ágyból, és a vállánál fogva megrángassa az addig fölé tornyosuló lányt.

- Sirius! – ordította. – Mi a frászkarika folyik itt?

- Nem tudom! – felelte hisztérikusan a legjobb barátnővé avanzsált legjobb barátja.

James odasietett az ébredező Remus ágyához.

- Ő is! – kiáltotta. – És ő is! – tette hozzá, amikor Peter ágyához ért.

Sirius a tükörhöz lépett, és elkeseredetten belebámult.

- Nem akarok lány lenni! Úgy nézek ki, mint az anyám! És most még sírok is! Hülye lánytest, hagyd abba! – pofozgatta az arcát.

Remus kikecmergett az ágyból, és pár másodpercig figyelte a műsort, aztán összeráncolta a homlokát.

- Nem úgy volt, hogy a mardekárosokat vicceljük meg? – kérdezte, mire kapott három bólintást. – Hogyan történt mindez?

- Nem tudom – bőgött tovább Sirius, aki időközben a tükörnek dőlve a földig csúszott.

- Vegyük át szépen sorban – javasolta James. – Te, Remus, megtaláltad a bájitalt, Sirius pedig megfőzte. Ennyitől még nyilván nem történt semmi, ráadásul az már három napja volt. Én két nappal ezelőtt belecsempésztem a bájitalt a vajsörös üvegekbe, amiket aztán betettem az íróasztal alá – intett az íróasztal felé, ami alatt most határozottan nem voltak vajsörös üvegek. – Peter! Tegnap ezeket hoztad le, amikor kiültünk a tópartra?! – rivallt rá az említettre, akinek haja most a háta közepéig ért. Peter összerezzent. – Még mondtam is, hogy abban vannak!