James Potter és a Sader-rejtély

Büntetés és becenév

A karácsony szokatlanul komor hangulatban múlt el. James szerette volna Emilt is meglátogatni, ám a fiú nem volt hajlandó ajtót nyitni neki. Így hát Justin temetésén találkoztak először, ahol a szállingózó hópihék közt állva, talpig feketében léptek oda egymáshoz, hogy aztán Emil nagyot nyeljen, megrázza a fejét és elgyötört arccal az éjfekete koporsóra nézzen, amelyre csillogó hópelyhek tapadtak. James életében először úgy érezte, hogy néha valóban nem kellenek szavak.

Annak azért örült, hogy a szertartás után, amikor ők hárman kissé lemaradtak a többiek mögött Webbék háza felé tartva, Emil mégis megszólalt.

- Sosem hittem volna – motyogta, James és Rowena pedig két oldalról átkarolták, és egészen addig nem engedték el egymást, mígnem elértek a ház ajtajáig.

A következő napokban James kissé jobban érezte magát – nem hitte volna, de valójában jobb volt tudni, hogy Justin meghalt, és méltó módon elbúcsúztatták, mint továbbra is aggódni, hogy vajon mi lehet vele, remélni, hogy haza jön, és csalódni minden egyes nap, amikor nem.

A jókedve azonban hamar elpárolgott, mivel a szünet rövidesen véget ért, neki pedig vissza kellett mennie a Roxofrtba, itt hagyni a szüleit és a barátaid. Most tűnt csak fel neki, milyen kegyetlen dolog is ez, hogy így elszakítják őt a mugli barátaitól.

De azt is tudta, hogy az iskolában várja a többi barátja. Így aztán kissé könnyebb szívvel vett búcsút az otthoniaktól, hogy visszatérjen a roxforti hétköznapokhoz.

A Roxfort Expresszen a lányok mellé szegődött, akik vidáman csiviteltek arról, hogyan telt a karácsonyuk. Amikor őt is megkérdezték, nem bocsátkozott részletekbe, inkább csak vállat vont.

- Mindegy, a tieteket úgysem lehet felülmúlni.

Csak Alice tudott róla, hogy mi történt, ő viszont nem tudott elmenni a temetésre, mert a szülei egy egyhetes teleléssel lepték meg születésnapja alkalmából.

Amint megérkezett, James felsietett a hálókörletbe, és benyitott a szobába, ahol a többiek a térkép fölé görnyedve beszélgettek. Érkeztére felkapták a fejüket.

- Rájöttünk, hogyan tudnánk megoldani a különböző szinteket – vágott bele Remus, szeme csillogott az izgatottságtól.

- És a szünet ideje alatt feltérképeztük a hatodik emelet jó részét – tette hozzá Sirius. – Alig pár terem maradt.

James ledobta a holmiját, és odasietett hozzájuk.

- Na és hogyan lehet különböző emeleteket egymás fölé helyezni, úgy, hogy átlátható legyen?

- Az a lényeg – magyarázta Remus –, hogy bár egy-két helyen meg lehetne oldani hajtogatásos módszerrel, hét emelet ehhez túl sok. Viszont, ha különböző rétegeket hozunk létre a térkép felszínén és minden szintet a saját rétegéhez illesztünk, akkor az már fél siker. A következő feladat már nehezebb, ugyanis az a lényeg, hogy a térképre ki kellene szórni egy bűbájt, amitől képes érzékelni mind a szemmozgásunkat, mind pedig a gondolatainkat, így automatikusan szelektálna, és azt a réteget mutatná, amelyiket éppen látni akarjuk.

James elismerően nézett rá.

- Jó, csináljuk!

- Azért ez nem megy ilyen könnyen – tette hozzá Remus. – Egyelőre azt se tudjuk, van-e olyan bűbáj, ami nekünk kell.

- Valójában még rétegeket sem sikerült létrehoznunk – ismertbe be Peter.

James legyintett, aztán a ládájához lépett és nekiállt kikutani a legmélyén fellelhető eszközöket.