James Potter és a Sader-rejtély

Részlet Lily Evans naplójából 3/6

1974. november 3.

Sirius Blacknek születésnapja van. Ezt onnan tudom, hogy vasárnap lévén sokáig szerettem volna aludni, ám már kora délelőtt hatalmas ricsajra riadtam fel. A klubhelyiség felől jött, és miután félig-meddig felébredtem, rájöttem, hogy nagyon kell pisilnem. Kénytelen voltam összeszedni magam és lebotorkálni a klubhelyiségbe, ahol éppen akkor ordította James Potter, hogy „Boldog születésnapot, Sirius Black!", miközben egy tortával a kezében bemászott a portrélyukon. Zene is szólt valahonnan, és amíg őket figyelve a mosdó felé haladtam, furcsállva néztem, ahogyan a születésnapos izomból belefejel a tortájába, mire a körülöttük állók üdvrivalgásban törnek ki.

Csak egy átlagos reggel a Roxfortban.

A lányvécéből visszatérve én is ott ragadtam nézni a műsort. Mert be kell valljam, erre azért nem számítottam. Siriust leültették egy fotelba, ahol aztán átvette ajándékait. És hosszú sorban kígyóztak a diákok, hogy átadják a meglepetéseket!

Egy másodéves lány következett. Átnyújtott neki egy dobozt, amit aztán a fiú a füléhez tartva megrázott. Kibontotta és az egyik kupac tetejére dobta a kapott karórát. Merthogy három kupac is volt.

- Édes Merlinem! – állt meg mellettem Almira, és elkerekedett szemmel nézett körbe. Ő még az ágyban durcizott, amikor én lejöttem.

- Durva, mi? – bólogattam. Almira mondani akart valamit, de ekkor James ugrott mellénk.

- Ez hatalmas, nem? – kérdezte, és még mielőtt kinyithattuk volna a szánkat, folytatta. – Az egész az én ötletem volt. Valamiért mindenki imádja Siriust, nem tudom, ti tagjai vagytok-e a fanklubnak, én esküszöm belépek. De a lényeg, hogy sikerült rávennem a nyilvános ünneplésre, és nézzétek, mennyi ajándékot kapunk! – mutatott a halmokra, amelyek egyike épp most egészült ki egy könyvvel.

- Kaptok? – vontam fel a szemöldököm. – Szerintem ezek csak neki vannak, neked nem.

Úgy nézett rám, mint egy buta gyerekre.

- Természetesen de. Neki ezek nem kellenek, de még jó hasznukat vesszük majd, főleg csínyeknél, meg ilyesmi. De ne tereld a szót. Abba a kupacba mennek a haszontalan dolgok, oda a kicsit hasznosak, és oda pedig a legjobbak. Később kipróbáljuk majd őket. Meg csináltam siriusos kérdőívet, a nyertes megkapja az egyik használt zokniját.

- Micsoda nyeremény – húzta el Almira a száját, mire a fiú vállat vont.

- Az ember azt hinné, nem kell nekik, de meglásd, még verekedni is fognak érte. – (A szomorú az, hogy később ketten tényleg verekedtek érte.) – Na, jó volt beszélgetni, majd még jövök, de most meg kell keresnem Lottie-t, hátha lefényképezi ezt a sok hülyét.

Azzal eltűnt a tömegben.

- Menjünk, mielőtt visszajön – pillantottam Almirára, aki egyetértve bólogatott. Így hát leléptünk.

A fiúk egyébként később tényleg kipróbálták az ajándékokat. Feliciával tettünk egy sétát odakint – novemberhez képest még mindig nagyon kellemes az időjárás – és visszafele menet, már a kastély egyik folyosóján járva, beléjük futottunk, pontosabban, ők belénk.

Zihálva fékeztek le mellettünk és még mielőtt megkérdezhettük volna, mit tettek, befutott Frics is. Kezében egy felmosórúddal hadonászott, és az orra alatt morgolódott. A három fiú – Remus nem volt velük, sőt, az utóbbi napokban ismét távolt volt – próbálta csillapítani légzését és úgy tenni, mintha eddig is velünk sétálgattak volna.