James Potter és a Sader-rejtély

Raphael Darling

Az addigi esőzések helyét először a havas eső vette át, majd a nagy pelyhekben hulló hó. Ez azonban egy másodpercig sem tántorította vissza Ebshont professzort attól, hogy a szabad ég alatt tartsa az órákat. Kedd reggel a tanulók dideregve eredtek a nyomába. A vakítóan fehér, friss hó ropogott a talpuk alatt, ahogy a professzor mögött lépdestek.

Ebshont a Tiltott Rengeteg széléhez érkezve lassított, majd a fák mentén battyogott tovább. Zsebre dugott kézzel fütyörészett, James azonban arra gondolt, hogy amikor a férfi az erdő közelébe hozza őket, általában olyan dolgot mutat nekik, amit nem lenne szabad. Remélte, ez alkalommal senki nem sérül meg. Szeme sarkából Arlett Wilsonra pillantott. A lány sötétszőke hajába belehullottak a csillogó pihék, egészen úgy tűnt tőle, mintha csillogó ékkövek díszítenék.

Ebshont balra fordult, és bevezette őket a fák közé. A sűrű részig nem mentek, éppen csak addig, ahol a már egy-két növény takarta őket. Ott aztán megállt, és végighordozta tekintetét a diákokon.

- A mai órán – kezdte, szakálla pedig, amely a hideg időben jéggé dermedt vízesésként esett végig mellkasán, beszéd közben mereven fel-le mozgott – mutatok nektek valami igazán izgalmasat. A minisztériumi előírások szerint egyáltalán nem kéne megismerkednetek ezzel a lénnyel, de ha már a birtokomba jutott egy... miért is ne?

Magában kuncogva előhúzta varázspálcáját, legyintett vele, majd rájött, hogy fordítva fogja – talán azért, mert a háta mögött felrobbant egy fa, de lehet, hogy csak azért, mert feltűnt neki, hogy furcsán áll a kezében.

Ismét suhintott, ezúttal már jól célzott: az egyik bokorból egy kicsiny, letakart ketrec suhant elő.

- Valami igazán rémséges van ebben az izében – szólt, feltehetően drámainak szánt hangon. – Egy öt X besorolást kapott lény, amelyről már szót is ejtettünk, azonban álmomban sem hittem volna, hogy sikerül is mutatnom egyet nektek. Rémségesen veszélyes! De egyet se féljetek, míg engem láttok.

James szerint pont akkor volt okuk félni, amikor őt látták, de ezt inkább nem tette szóvá. Ebshont egy újabb suhintására leröppent a pokróc a bestia ketrecéről. A férfi foghíjas vigyort villantott rájuk, és úgy tűnt, várja, hogy megijedjenek – de ez elmaradt. A tanulók furcsállva méregették a ketrecben lapuló... valamit. Végül Sirius mondta ki, amit mindenki gondolt.

- Megbocsátson, professzor, de ez egy köpeny.

- Áhá! – Mutatóujját feltartva, Ebshont nagyot legyintett. Utána az izgatottságtól remegő lábakkal (pontosabbal egy remegő lábbal és egy kalimpáló műlábbal), közelebb sietett a köpenyhez. – Ha hiszitek, ha nem, ez egy veszedelmes lény! – Lehajolt, és bekukucskált a rácsok közt. Pár pillanatig motyogott valamit az orra alatt, az után felpattant és nagy komolyan rájuk rivallt. – Az életetekre törhet! Megölhet titeket! És ti csak azt mondjátok, ez egy köpönyeg. Hát nem! Ez egy hóhérlepel!

A várt hatás ismét elmaradt. Úgy tűnt, senki nem tudja, mi az a hóhérlepel. James Siriusra pillantott, de legjobb barátja éppoly tanácstalannak (és legalább annyira átfagyottnak) tűnt, mi ő. Valóban, mintha Ebshont már egyszer említette volna, de hát az régen is volt, meg valójában akkor sem tudták, miről beszél.

- Mi az a hóhérlepel? – tette fel a kérdést Otto Fray, mert már kitapasztalták, Ebshont mennyire szereti, ha valaki kérdez, ő pedig magát produkálva előadhatja nekik a választ.

- A hóhérlepel – suttogta vészjósló hangon – egy alattomos bestia! Éjjelenként támad, amikor alszol. Esélyed sincs ellene. A földön siklik, majd rád támad. De addigra már késő! Megfojt és a saját ágyadban emészt meg.