James Potter és a Sader-rejtély

Részlet Lily Evans naplójából 6/6

1975. április 3.

Egy, ó, egyetlen normális napot szeretnék ebben az iskolában!

Az még egy dolog, hogy reggel, amint kómásan lekullogtam a klubhelyiségbe, fülsértő kiabálás ütötte meg a fülem.

- A szenzációs Bob Roshta dedikált képeit nálam megvehetitek, mindössze öt galleon darabja! – harsogta a kis szöszke. Olyan korán volt még, nem esett jól az ordibálás, de ezt még elnéztem, ahogyan azt is, hogy a mögöttem haladó Bree Holloway szinte fellökött odasiessen hozzá, és vegyen egy dedikált fotót a nem létező Bobról.

Annak sem igazán örültem, hogy nem volt lekváros piskóta reggelire, de semmi gond, ettem helyette zabkását. A barátnőim addigra már nem voltak ott, reggel hiába ébresztgettek, undok módon rájuk ripakodtam, aztán a takarót a fejemre húztam, és még feküdtem az ágyban egy jó ideig.

Ezek után jött James Beképzelt Potter, aki nagy vidáman odaszökkent mellém.

- Jó reggelt! – dalolta. Miért van az, hogy az ilyen rettenetes alakoknak bezzeg jó kedvük van? Én miért nem lehetek boldog? Talán éppen azért, mert van eszem, amivel felmérjem, hogy a világ milyen kegyetlen hely, a Potter-félék meg hülyén élik le egész életüket, és emiatt a csökött agyuk csak korlátozott mennyiségű információ befogadására és feldolgozására képes?

- Nincs ebben semmi jó – morogtam, és belekanalaztam a reggelimbe. Ez őt nem izgatta, folytatta a vigyorgást. Mit kell vigyorogni? Jobban bírom a fejét, amikor elkeseredett arcot vág. Vagy amikor olyan édesen mosolyog. Mármint nem úgy értem. Hanem hogy amikor vigyor helyett csak mosolyog. De persze nem rám. És a legjobb természetesen az, ha rossz kedve van.

- Látom, ma is remek hangulatban vagy – jegyezte meg. És még mindig vigyorgott. Fene egye a hülye képét. – Meg sem kérdezed, miért kerestelek fel személyesen?

- Nem érdekel, de úgyis megmondod.

Magában jót nevetgélt, azt lehuppant mellém. Hát már reggelizni sem lehet nyugodtan?

- Aranyos vagy, amikor zsörtölődsz. Nos, bár nem érdekel, tényleg elmondom. Adni akarok valamit. De azt nem lehet nyilvánosan, úgyhogy gyere holnap délután az utolsó óra után a harmadik emeletre, oda, ahol az a fura boszorkány szobra van. Ott majd átadom. – Felállt, még mielőtt megmondhattam volna neki, hogy ne szórakozzon, csak mondja meg mit akar, és elindult kifelé, ám hirtelen, mintha csak épp akkor jutott volna eszébe, megtorpant, és visszanézett rám. – Ja, és amúgy megbocsátok.

- Megbocsátasz? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen. Amiatt az antiromantikus dal miatt. Nem várhatom el, hogy nekem és az egész iskolának bevalljad, hogy odáig vagy értem, amikor még magadnak sem mered beismerni. De majd nemsokára. Én türelmes vagyok és megértő.

Elfintorodtam a gondolatra, hogy egy: szerinte odáig vagyok érte, kettő: türelmes és megérő emberként jellemzi magát.

- Térdre ne boruljak előtted?

A szeme csintalanul megcsillant.

- Hát mondjuk ne itt, de...

- Hagyjál már enni! – vágtam közbe.

- Oké, egyél csak, aztán majd tettlegesen is rátérünk a dologra. Amúgy meg iparkodj, mert öt perc múlva kezdődik a gyógynövénytan, és még le kéne érni az üvegházakhoz. Egyébként azt hallottam, az üvegházak mögött elég jól lehet smárolni, kipróbálhatjuk, ha szeretnéd. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és csak lapátolni a számba a zabkását. Hihetetlen, hogy megállás nélkül képes beszélni, szerintem még levegőt sem vesz ilyenkor. És még ő mondja nekem, hogy siessek. Ráadásul a franc sem fog vele smárolni! Én biztos nem. – Bár nem feltétlenül akkor, amikor odabent óra van, mert nem akarom, hogy Bimba kukkoljon, meg esetleg elzavarjon minket, az megtöri a varázsát. De mondjuk órák után már tökéletes. – Egyetlen másodpercre elhallgatott, mialatt én letettem a kanalam, és felálltam. – De igazából még jó is lehet együtt elmenekülni, van valami lebilincselő abban, ha rajta kapnak, hogy órák helyett inkább... Hé, most hová mész?