Perzselő tűz

1.fejezet

Anne szemszöge:

Ma is egy teljesen szürke nap következik. Felkeltem az istállóban a szalma csómóm tetejéről, ami a nyári melegben viszonylag jó ágyként funkcionál. A téli időszakról inkább nem ejtenék szót. Lebaktattam a közeli patakhoz, mely szokásos nyugodtságában folydogált csendesen. Valahogy bennem is egyből eluralkodik a béke, ha látom. Leveszem a ruháimat és gyorsan megmártózom az alapvetően hűvös vízben, ami csak apró fodrocskákkal fogadja jelenlétem. Azért ez a megmártózom elég vicces kijelentés, ha arra gondolok, hogy ez a patak maximum a térdemig ér fel és még akkor is túloztam. Ezen kicsit fel kellett kuncognom. Ha az embert kirekeszti a társadalom milyen apró részletek mosolyt tudnak csalni az arcára...És mégis ha arra gondolok, hogy bármikor elszabadíthatok egy szikrát, amely lángra lobbantja az egész zöld rengeteget magam körül, elborzadok. Tényleg egy szörnyeteg vagyok. A tegnap rajtam lévő ruhákhoz merek ki egy vödörbe vizet és óvatosan elkezdem kimosni őket. Míg az iskolában leszek addig meg is fognak száradni. Gyorsan minden szokásos reggeli emberi rutint elvégeztem, majd elköszöntem a szüleim fényképétől és elindultam az iskolába. Mit ne mondjak utálatos egy hely ez....A gyerekek a faluból, mindegy hány évesek mind megvetően néznek rám. Valahogy már meg sem lepődöm. 

Camilo szemszöge:

- Camilo, Mirabel gyertek le hamar! - Kiabált már kora reggel nekünk Abuela. Az embert esküszöm már aludni sem hagyják.

- Itt vagyunk Abuela. Miben tudunk segíteni? - Kérdezte Mirabel mosolyogva. Egyszerűen nem tudom, mit nem láttak meg benne odafentről, hogy nem kapott erőt. Túl kedves ahhoz, hogy egyszerű ember legyen...

- Azért hívtalak, mert szeretném, ha mától ti is bejárnátok az iskolába. - Mosolygott nagymamánk miközben figyelte minden mozzanatunkat.

- De miért kell odamennünk? Én már anélkül is elég okos vagyok. Egyáltalán nincs szükségem rá.  - Morogtam az orom alatt. Tényleg nincs nekem ehhez kedvem.

Ám ahogy várható volt, mit sem törödve a nem tetszésemmel elküldött minket a suliba. Egy hatalmas fehérre meszelt, cseréptetős épület volt rengeteg ablakkal. A folyosóra beérve kezdődött a szokásos felhajtás. Elkezdtek sipákolni körülöttünk például ilyeneke, hogy "Úr Isten itt vannak a csodálatos Madrigal-ok". Gyerekek ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti. Nagyrészt sikerült megszabadulnunk a csodálkozó, kíváncsi tekintetek sokaságától, amint elhúzódtunk az egyik nyugisabb folyosóra. Azt hittem nincs itt senki, egészen addig, míg bele nem ütköztem egy nálam valamivel alacsonyabb, törékeny testalkatú, barna hajú lányba, aki persze azonnal a földön kötött ki. Ahogy észbe kaptam, leguggoltam hozzá és felé nyújtottam a kezem.

- Ne haragudj. Jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magad...? - Mosolyogtam rá lágyan. Innen közelebbről nézve egész aranyos lány.

- N...Nem. Te ne haragudj, jobban kellett volna figyelnem. Köszönöm. - Mondta,majd elfogadta a kezem és mindketten felálltunk. - Bocsássatok meg, de találkoztunk már valahol? - Nézett ránk kicsit megszeppenve. 

-Hát személyesen biztos nem, de biztos hallottál, ha más nem a családunkról. Én Camilo Madrigal vagyok ő pedig az unokatesóm Mirabel Madrigal. - Mutattam a mellettem lévő Mirara. - És te...?

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Anne Rivera vagyok. - Húzta ajkait hozzánk hasonlóan ő is aprócska mosolya, melytől egyből pirosodni kezdett az arcom. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? 

Ezután Anne körbevezetett bennünket az iskolában és az is kiderült, hogy egy osztályba kerültünk vele. Tiszta szerencsésnek érzem magam. Ennyi jó dolog történik velem alig pár óra leforgása alatt. Hihetetlen. 

- Camiiii!!!! - Hallottunk meg hirtelen egy virnyákoló hangot a folyosó másik oldaláról, melynek tulajdonosan ahogy egyre közelebb ért úgy éreztem én is hangszálainak rezgését egyre idegesítőbbnek. - Végre megtaláltalak titeket. Gyertek! Hagyjátok itt ezt a hajléktalan cafkát. Még a végén elkaptok tőle valami fertőzést vagy titeket is felgyújt.

- Már meg ne haragudj, de te ki vagy? - Kérdezte ingerültem Mirabel. Még őt se hallottam ilyen hangsúllyal beszélni.

- Ohh drágám én Layla Garcia vagyok. Viszont tényleg sietnünk kellene, mert az égés nyomok nehezen gyógyulnak. - Kacagott fel gúnyosan miközben Anne-re nézett. Miről beszélhet...?

- Nem megyünk veled sehova. Jól elvagyunk mi magunk Anne-vel is. Nem vagyunk rászorulva a "segítségedre". Valamint soha többé ne hívj Cami-nak. - Jelentettem ki, mire sértetten elviharzott.

Anne szemszöge:

Miért pont előttük kellett erről beszélnie....? Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyel, de nem szabad sírnom...Nem szabad gyengének tűnnöm senki előtt sem.

- Anne ne haragudj, hogy ilyen nyersen kérdezek rá, ha nem szeretnél válaszolni megértem, de Layla, hogy értette azt, hogy hajléktalan? - Kérdezte aggódva Mirabel. Nem mintha ezek után titkolhatnám.

- Az igazat megvallva már két éve, hogy elvesztettem a szüleimet egy balesetben és egyben az otthonomat is. Ezért hív így...A falusiak mind ezt teszik... - Mondtam keserűen.

- De hiszen ez szörnyű! És most hol élsz...? Van hely, ahol meghúzhatod magad? - Kérdezett tovább.

- Nincs. Az eset óta az utcán járkáltam, bár az elmúlt fél évben egy elhagyott rozoga istálló viszonylag jó menedéknek szolgált. - Próbáltam pozitívan tekinteni arra, hogy legalább ennyim van. A kis dolgokban is meg kell látni a jót.

- Nem lakhatsz sem az utcán sem pedig egy istállóban, ami ki tudja mikor fog rád dőlni! Mit szólnál ahhoz, ha egy időre hozzánk költöznél? - Vetette fel ötletét szelíd hangon Camilo. Igazán rendes srác...

- Igaza van. Van nálunk szabad hely és a családunk se lenne ellene. Gyere velünk. - Vigyorogtak rám mindketten. 

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Mármint nem szeretnék teher lenni és gondot okozni. - Kapkodtam a tekintetem hol egyikükre, hol pedig másikukra.

Erre már csak bólintottak, kézen ragadtak és a Casa Madrigal ajtajáig meg sem álltunk. Hatalmas ház...Bár amennyien vannak nem csodálkozom. Beléptünk a kapunk, ahol a ház egyből üdvözölt minket. Nagyon furcsa volt, de egyben meg is melengette a szívem. Először szemmel felmértem az új otthonom. Az földszinten virágcserepek, asztalok, kisebb nagyobb komódok és festmények tették színesebbé a sárgás falakat, míg az emeleten sárgán fénylő ajtók sokasága foglalt helyet. Egyszerűen tökéletes összképet adott a benne élő megannyi varázslatos emberről. Mirabel felvezetett egyelőre az ő szobájába, ahova lepakolhattam azt a kevés személyes holmit, amiket magammal hoztam. A szüleim képét szinte azonnal el is helyeztem az egyik éjjeliszekrényen. Bár még itt lennének...

- Menjünk le bemutatlak Abuela-nak. - Mondta Mirabel és elindultunk le a lépcsőn. A lefelé tartó utunk során hozzánk csapódott Camilo és a nővére Dolores is. 

- Látom máris szereztetek egy barátot az iskolában. Roppant fantasztikus. Alma Madrigal vagyok. Köszönöm, hogy vigyázol az unokáimra. - Ő is milyen kedves...

- Anne Rivera vagyok. Én is örülök a találkozásnak asszonyom, valamint rettentő hálás vagyok azért, hogy befogadtak. - hajoltam meg egy picit. Emlékszem anya is mindig ezt csinálta, ha köszönetét fejezte ki valaki előtt.

- Ohh a Rivera vérvonal utolsó képviselője. Jól ismertem édesanyádat és édesapádat. Jó emberek voltak, ott segítettek, ahol csak tudtak. Sajnálom, ami veletek történt és természetes, hogy mi is próbálunk segédkezet nyújtani, akinek csak lehet. - Simított a fejemre, mire egy picit hátráltam. Jelenleg félek, hogy véletlenül őt is bántanám. - Ne aggódj. Tudom, hogy félsz, de mi melletted állunk. Most pedig menjetek. Hosszú nap áll mögöttetek. Anne, mivel Mirabel szobája kicsi és rajta, valamint Camilo-n kívül nem ismersz senkit, kérlek ideiglenesen költözz be az ő szobájába.

- Menjünk. - Fogta meg Camilo a kezem és bevezetett az ő kis rejtett birodalmába.