Perzselő tűz

11.fejezet

Camilo szemszöge:

Egész este a szerelmemet őriztem, ki magatehetetlenül feküdt az ágyban. Még azóta sem tért magához, ami egyre jobban aggasztott. Tia Julieta szólt, hogy időbe telik majd a teljes mértékű felépülése, de arról nem volt szó, hogy az ébredése is. Már majdnem hajnal három van....Több óra is eltelt, mégis az aprócska szinte alig hallható szuszogáson és a takaró borította mellkasának emelkedésén kívül semmi az ég egyet a világon nem történik. Ugyan nem állt szándékomban, de körülbelül napfelkete tájékán elbóbiskoltam. Mély alvási fázisba ettől függetlenül ugyebár nem kerültem, hátha hamar észreveszem Anne felébredését. Reggel....Hazudj csak Camilo....Az igazat megvallva délben jött be anya és Dolores pár tányérral.

- Kincsem... - simított végig a kezemen anya. - Egyél valamit drágám. - nehezen nyitogattam az ólom súllyúnak tűnő szemhéjjaimat. 

- Anya....? - hatalmasat ásítottam. - Köszi.... - lenéztem a kajára és elkezdtem csipegetni egy keveset. - Szerinted mikor tér magához?

- Még a mai nap folyamán biztosan. - puszilta meg a hajam.

- Most! - szólalt meg egy kicsit hangosabban Dolores a kelleténél. Ám valóban igaza volt.

Anne pillái enyhén megremegtek, majd egy pillanatra megjelentek a fekete szembogarai, melyeket azonnal szemhéja alá rejtett ismét. Zavarhatta az ablakomon keresztül beáramló nap fényének erőssége. Gyorsan az említett helyre mentem és behúztam a sötétítőt. Ezt követően már probléma nélkül tudta kinyitni gyönyörű szemeit. Visszaültem a helyemre közvetlen mellé és óvatosan megfogtam a kezét. Egyelőre nem szóltam egy szót sem csak bíztató mosolyt küldtem szívem egyetlen kedvese felé, mire egy enyhe szorítást kaptam viszonzásul. Láttam, hogy próbálkozik a felüléssel, így készségesen segítettem neki.

- Csak lassan...Nem kell kapkodnod Mi amor. - mosolyogtam.

- Te......Camilo....vagy.....igaz....? - nyelt egy nagyot. - Nem.....Carlos....ugye...? - hallattszott a hangján, hogy kicsit fél, de reménykedik benne, hogy nem azt látja, aki miatt az élete majdnem végzetes tragédiába torkollott. 

- Igen...Én vagyok az. - végigsimítottam az arcán. - Én vagyok az szerelmem. - látszott rajta a megnyugvás.

- Luz.....én...úgy sajnálom.....Miattam... - elkezdtett sírni.

- Édesem ne sírj. Most már jobb helyen van. Hiányzik és tudom, hogy a te szívedbe is belopta magát ezalatt a kis idő alatt....De nem hagyott minket teljesen magunkra....Tudod egy ideje direkt nem hoztam mindenhová magammal, mint hajdanán. Emlékszel, hogy amikor szentjánosbogarakat néztünk milyen pocakja volt..?

- Azt ne mondd.....hogy..... - meglepődve nézett fel rám.

- De igen. Azóta bizony Luz de Sol anyuka lett és most a csikó, akit hátrahagyott számít a második családjára, vagyis rád és rám. Ezért minél hamarabb fel kell épülnöd. - pusziltam meg a homlokát.

- Igyekszem...... - nyöszögött majd hátradőlt. Anyáék a beszélgetésünk kezdetekor kisomfordáltam a szobámból, mert nem akartak zavarni.

Nehezére esett a beszéd így hát nem is erőltettem. Két ember néha beszéd nélkül is megérti egymást. Nem kellenek szavak, ha az érzéseket teljes szívből át tudod adni akár csak egy pillantással is. 

- Elmesélem neked mi történt, míg nem voltál magadnál rendben? - válaszul csak bólogatott. - Mivel melletted akartam maradni, ezért nem mentem ki nagyon a szobából csak, ha feltétlenül muszáj volt. Például, ha Abuela nem bírt elvégeztetni mással valami feladatot. Tudod milyen is ő...Sőt elkezdett gondolkodni, hogy a te képességedet, hogyan tudnánk az Encanto hasznára fordítani pontosan úgy, mint a miénket. De ne hidd azt, hogy azért teszi, hogy halálra dolgoztasson. Azt szeretné, ha ezzel a falusiak rájönnének, hogy több vagy, mint egy katasztrófát okozó szikra. Hogy igenis lehetsz az otthon melegét adó kandalló kellemes tűze, amely a hideg időkben megmentheti az embereket. - mosolyogtam rá bíztatóan, míg a kézfejét simogattam.

Igaz még csak most tért magához, de monológom végére el is szenderedett az én egyetlenem. Alig bírok magammal. Nagyon szeretném neki bemutatni Rayo de Sol-t avagy röviden Rayo-t. De persze csak mindent sorjában. Lassan elrepült egy hét és talán már elértünk odáig, hogy Anne újra sétálgathat, bár még nem bírja a hosszú távokat, így a meglepi randevú tervemet egy kicsit még el kell halasztanunk, de ezzel nincsen semmi probléma. 

- Camilo....Most már láthatom Luz csikóját..? Kérlek... - nézett rám hatalmas kölyökkutya szemekkel.

- Biztos bírni fogod Mi amor? - simítottam arcára.

- Bírni fogom. Julieta szépen helyrepofozott. Ne aggódj ennyire jó? - puszilt meg.

Van e más lehetőségem, ha már ilyen aranyosan megkért. Hát persze, hogy nincs. Sérülten is ugyanolyan hirtelen haragú egy manó, mint teljesen egészségesen. Elindultunk az istálló felé, hogy megnézzük hogyan is van a pici Rayo, aki már nem is olyan kicsi, mint gondoltam. Nő, akárcsak a kender. Az anyukája biztosan rendkívül büszke lenne rá. Ha csak a kicsire nézek egyből Luz jut róla eszembe. Az apukájától egyedül a homloka közepén lévő holdacskát örökölte, ami csak még aranyosabbá teszi őt.

- Ő Rayo....? - kicsit meglepett volt a hangja.

- Igen kedvesem. - öleltem magamhoz, vagyis csak próbáltam, amikor a csikó elé térdelt és könnyezni kezdett. - Egyetlenem mi történt? Fáj valahol? - guggoltam le hozzá és vizslattam, ahol csak tudtam, miközben eősen tartottam, ám nem úgy, hogy fájdalmat okozzak neki.

- Ő az.....Akit kimentettem, amikor Carlos megtámadott....és felgyújtottam az istállót...Luz a fejével az ő irányába mutatott..... - zokogott keservesen.

Sokat jelentett neki Sol....És gondolom az, hogy megmentette az egyetlen hagyatékát avagy nem teljesen "pusztította el" őt, hatalmas terhet levett most a válláról. Nincs semmi baj csupán megkönnyebbült....Ettől a ténytől pedig én is megnyugodtam. Csókot hintettem homlokára és hagytam, hogy a nap további részét a csikóval töltse, aki mintha Anne lenne az anyja úgy bújt hozzá a maga kis esetlen, de rendkívűl imádnivaló módján. A kis Rayo kedvesem ölébe hajtotta a fejét, s gyengéd érintése, simogatása hatására viszonylag hamar álomba is szenderült.

- Akár csak egy kisded... - mosolygott halványan és tovább cirógatta a kicsit.

- Olyan gyönyörű vagy.... - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Az egyből vörös rózsák színében kezdett pompázni az arca piciny, de csodaszép almácskaitól kezdve a fülecskéi hegyéig. 

Minden nappal, minden perccel egyre jobban beleszeretek ebbe a szépségbe és ezért hálás vagyok az égieknek. Abuelo biztos vagyok, hogy te küldted őt hozzám, amikor megtudtad, hogy egymagam lassan kettészakadok a mérhetetlen fájdalomban...Vajon lesz elég időm ezen a világon, hogy együtt öregedhessek meg azzal, akit az életemnél is többre értékelek....?