Perzselő tűz

4.fejezet

Valahogy meg sem lepődöm, hogy ez így alakult. Nem is én lennék, ha ez nem történik meg. Magamban már csak kacagok az egészen. Menekülő utat keresve kapkodtam a fejem a létező összes irányba, majd sikerült benyögnöm annyit, hogy el kell mennem a mosdóba és, mint akit puskából lőttek ki, elrohantam. Vagyis rohantam volna, ha valaki nem kap a belső udvarban a kezem után.

- Várj Anne! - Szorított kézfejemre Camilo. Nem tudok a szemébe nézni....Egyszerűen nem...

- Eressz....Kérlek...Most jobb ha távol maradsz tőlem... - Figyelmeztettem. Nem akarom, hogy megégessem. Az lenne az utolsó tett, amit elkövetnék....Akkor már inkább a halál...

- Nem, amíg le nem nyugszol! És amíg meg nem beszéljük, ami történt... - Kereste velem a szemkontaktust, de hiába.

- Amit Dolores mondott nem igaz... - Hazudtam. Jobb lesz neki, ha nem tud semmiről. - Én...nem vagyok szerelmes beléd...Sajnálom... - Kirántottam a kezem, amit eddig végig fogságban tartott és elhagytam a Casa Madrigal-t. 

Az erdő mélyéig meg sem álltam. Aztán körbenéztem és eszembe jutott megannyi emlék erről a helyről. Gondolkodás nélkül jöttem ide....Ide, ahol mindig az állatokkal töltöttem a szabadidőmet...És most mégsem találni egyetlen madárkát, pockot, de még egy pillangót se a környéken. Beültem az egyik fa odvába és onnan néztem az égen egyre csak fodrozódó fekete felhőket. Vajon ez magától jön, vagy Pepa ismét kiakadt? Már egyszerűen nem tudott érdekelni semmi. Félek, hogy mindent elrontottam. Minek kellett hazudnom...? Egyre fáradtabbnak éreztem magam, így nem is csoda, hogy amint lehunytam a szemem rögvest elaludtam. Mikor felébredtem annyit vettem észre, hogy a folyó megáradt és a fa odva egy az egyben beázott. A szél rettenetes erőséggel fújt, az eső pedig továbbra is esett, mintha dézsából öntötték volna. Igyekeztem kimászni az odúból, de a földet sárrá változtatta a víz, így esélytelen volt a kijutásom. Próbáltam segítségért kiabálni, bár nem tudom mit hittem...Majd pont az éjszaka közepén valaki itt terem és megment. De hát a remény hal meg utoljára nem?

- Segítség!!! Valaki! Kérem!!! - Hihetetlenül fáztam. Az esőben még az erőmet sem tudom előhívni, mert a lángok másodpercek töredéke alatt elalszanak. A bokrok jobb oldalt zörögni kezdtek és megjelent egy leopárd. Nem kell mondanom, hogy megijedtem...

- Anne!!! - Hallottam meg egy ismerősen gyermeki hangot. - Hol vagy?!

- Antonio! Itt vagyok! Beszorultam a sár miatt! - Integettem neki, hátha meglátja a kezemet.

- Ne félj azonnal hozunk segítséget.... - Jött oda hozzám. - Bírd még ki egy kicsit, míg elhozom Luisa-t. Ő biztosan ki tud szedni onnan. 

- Siess vissza...Kérlek... - Remegtem és már könnyezett a szemem.

Camilo szemszöge:

Órák óta nem láttuk Anne-t...A szívem majd szétfacsarodott, mikor azt mondta, hogy ő nem szeret...De én ettől függetlenül nem tudok rá másképp nézni. Ugyanúgy szeretem és ha kell ezt be is bizonyítom neki, és nem nyugszom addig, míg el nem érem, hogy Ő is viszonozza az érzéseimet. Az idő olyan gyorsan romlott, mint az én hangulatom. Pedig anyám most teljesen elvan a saját napsütéses világában. Oda meg vissza van attól, hogy az ő édes kicsi fiacskája szerelmes. Franc essen bele abba, hogy Dolores-nek pont hallania kellett, hogy Antonio-val beszélgetünk. Órák teltek el, mire úgy gondoltam, hogy ideje megkeresni Anne-t. Nem mehetett messzire. 

- Mirabel?! Láttad Anne-t? - Mentem oda az említett személyhez.

- Nem...Még nem jött vissza? - Nagyon meglepődött, viszont én egyből aggódni kezdtem.