Perzselő tűz

9.fejezet

Carlos szemszöge:

Most, hogy az érzelgős, szerelemtől kábult szaros eltűnt a képből ideje kiírnom a műsorból azt a csajt is. Ha valahogy sikerül....Camilo annyira összetörik, hogy egyből magaménak tudhatom a képességét és a testét is, így végre elszabadíthatom a káoszt, ami bennem azaz bennünk él. Sok éve próbál elnyomni, de minden alkalommal én tűntem erősebbnek. Tudom már mit kell tennem....Kiszálltam a zuhany alól és egy törölközővel a derekamon indultam ki a szobába, ahol az alvó patkány látványa fogadott. Szívem szerint már most megölném, de abban hol van a móka? Na ez az. Sehol. El kell játszanom a saját szerepem ebben a tragédiába. Én leszek a bosszúálló Tybalt, ki sírjából ébredve megöli Júliát, ezzel kergetve saját halálába Rómeót. Mi ez ha nem tökéletesség...? Már csak a gondolattól is felizzik a vérem. Anne-t figyelve öltözöm fel, majd bebújva mellé figyelem, ahogy szuszog. Oh kedvesem...Ha tudnád, mily kevés időd van már ezen a világon...Magamban nevetnem kell. Amint megérezte testem maga mellett átölelt. Egyből elkapott az undor. Ne nyúlj hozzám. Nemes egyszerűséggel ledobtam magamról a kezét és elfordulva aludtam el. Másnap arra keltem, hogy valaki puszilgatja az arcomat.

- Ideje lenne felébredni Napocska. - Nézett rám lágy tekintettel Anne.

- Hagyjál már aludni! - A fejemre húztam a takarót, miközben lerúgtam őt az ágyról. 

- Hé! Ez fájt. Mi van veled makrancka? Bal lábbal keltél? - Morgott az orra alatt. 

- Csak nincs már kora reggel azzal foglalkozni, hogy piszkálsz. Elégszer kell majd játszanom melletted a kedves pasidat. Szóval ne zargass. - Vágtam oda, mire elhallgatott.

- Nem is értem miért gondoltam, hogy te más vagy.... - Elhagyta a szobát. 

Nem értem mit lát benne Camilo. Egy hisztis picsa. Mindenkivel sajnáltatja magát. Jajj meghaltak a szüleim és otthonom sincs. Hát szarjam le tőből te legalább élsz! Rohadtul felcsesz. Már csak a szagától is kiborulok. Hirtelen fantasztikus ötletem támadt. A szekrényből kivettem az összes ruháját majd kihajítottam az ablakon. Végre kezd oszlani az a bűz, ami belőle árad. Undorító. Egyre inkább közelebb kerülök minden pillanattal a célomhoz. Búcsúzz el a csajodtól kisköcsög. Már nem sokáig háborgatja az életünket. Elvégeztem lassacskán a reggeli rutinom, ám valaki méltóztatott megzavarni.

- Eressz ki innen! - Kiabálta a tükör másik oldaláról Camio. - Tudod, hogy ez nem helyes! Ez nem a te tested és nem a te életed....Add vissza... - Könnyezett. - Ne vedd el tőlem őt...

- Oh hát mily megható jelenet hős szerelmes. Esküszöm majdnem meghatódtam. Kár, hogy én nem vagyok olyan manipulálható, mint te. Nem érnek semmit a szavaid. - Gúnyosan néztem a szemébe. 

- Könyörgöm Carlos...Tudom, hogy rám haragszol...Ezért őt hagyd ki ebből...Anne nem tehet semmiről. Épp annyira sérült, mint te. Rajtad nem tudtam segíteni....Pont emiatt rajta szeretnék...Kérlek. - Könyörgött tovább.

- Hogy tudtál volna megmenteni, ha te magad öltél meg! Születésed pillanata óta egy gyilkos vagy! Létezned sem lenne szabad és én teszek róla, hogy ez így is legyen! Elveszek mindenkit, aki fontos számodra. Te pedig végig fogod nézni! - Fogtam a fejem és éreztem, amint az izzadság cseppek legördülnek az arcomon. Őrült vagyok...Ezt jól tudjuk.

Kimentem a fürdőből és felöltöztem. Meglátva a sárga poncsót az arcom grimaszba rándult. Biztos nem veszem magamra ezt a vackot. Keresgéltem a szekrényben, mire találtam is egy pirosat. Igen. Ez az én színem. Felvettem, s az utamat az iskola felé vettem. 

Anne szemszöge:

Mi ütött belé...? Soha sem volt erőszakos...Én nem így ismertem meg. Ő jólelkű, kedves és mindig segítőkész...De most mégis olyan más. Mintha kicserélték volna. Egyszerűen nem önmaga. Ami viszont biztos, hogy a szavai nagyon megbántottak...Azt hittem ő más, mint a többiek, akik annyiszor bántottak akár szavakkal, akár tettekkel. Viszont ennyi év után talán tőle esett a legrosszabbul. Mindig azt mondogatta, hogy szeret és mellettem lesz, de úgy tűnik ez az egész...A szerelme...Csak egy ügyes ki színjáték volt.

- Anne....Mi a baj miért sírsz? - Szaladt hozzám Mirabel.

- Miraa.... - Nem bírtam tovább visszafojtani. A karjaiba omolva zokogtam el magam.

- Héé... - Szorított magához. - Mi történt? Tegnap este még olyan boldog voltál...

- Camilo.... - Alig bírtam megszólalni.

- Lányok ne haragudjatok, de úgy tűnik Anne az összes ruhád kint van a ház előtt a sárban. Valaki kidobta őket... - Jött hozzánk kalapját szorongatva José. Hát ez fantasztikus.

- Ezt....mondom Mira.... - Szipogtam. - Teljesen megváltozott...

- Ne sírj...Szerintem jobb lesz, ha megpróbálsz lenyugodni és bemész a szobádba. Kezd forrósodni a kezed....Bent biztonságban leszel. Gyere. - Megfogta a kezem és felvezetett vissza az emeletre. - A ruha miatt ne aggódj. Mindent megoldok. Te csak higgadj le. - Ölelt meg óvatosan és elhagyta a kuckómat. 

Szinte a távozása után azonnal feltörtek belőlem a lángok, melyek perzselve martak végig bőrömön. Még szerencse, hogy megvan a saját különlegessége a szobámnak. Borzasztó, hogy nem tudom eldönteni mit, érzek. Egyszerre mardos belülről a fájdalom, a szomorúság és a harag. Szeretem, de most gyűlölni tudnám. Képes lennék megfolytani, majd utána sírva a kajaiba omlani, hogy azt kérdezzem, hol és mit rontottam el...Merre hibáztam...Hogyan tehetném jóvá...Hogy történhetett ez...Egyre csak ez jár a fejembe. Beálltam a zuhany alá, hogy hátha az kioltja a lángokat. Sikeres volt. Kimerészkedtem a barlangomból. Észre kellett vennem, hogy senki nincs itthon. Mira és Camilo a suliban, a többiek a városban segítenek a falusiaknak. Lesétáltam az istállóhoz, ahol Luz de Sol rögtön felkapta a fejét. 

- Szia, kislány... - Szipogtam. - Bejöhetek hozzád? Téged ugye nem zavarlak? - Kinyitottam a box ajtaját és beültem hozzá egy szalmatömbre. A ló odajött hozzám, lefeküdt és a fejét óvatosan hajtotta az ölembe, én pedig simogatni kezdtem. - Gyönyörűségem...Ha tudnád, mennyire szeretlek...titeket.... - Potyogtak a könnyeim. - Nem tudom mi lett a gazdáddal, de remélem minden a helyére áll lassan.... - Felnyerített egy aprót. - Én is szeretlek téged szépségem. - Pusziltam homlokára. 

Szinte az egész délelőttöt és kora délután az istállóban töltöttem a párom...Ha mondhatom még így...Lovával. Mintha értené minden szavam és nagyjából megnyugtatott. Hihetetlenül jól esett, hogy értelmes szemeit rám vetette, mikor hozzá beszéltem. Ilyenkor azon gondolkodom, hogy bárcsak én is olyan képeséggel rendelkezhetnék, mint Antonio. Akkor sose kellene attól félnem, hogy bántok másokat és én is segíthetnék az embereknek. Simán el tudnék beszélgetni Luz de Sol-lal....Viszont ennek hiányában csak hallgatni tudja a panaszom. Felnéztem az égre. A nap nyugat irányába állt, vagyis mindjárt itthon van Mirabel és Ő....Jobb lesz, ha felmegyek a szobámba, míg valamilyen pozitív irányba el nem billen ez a helyzet...Elköszöntem az ébenfekete jószágtól, s elhagytam az istállót. Pontosítva csak hagytam volna, ha egy erős kar a nyakamra nem szorít és nyom neki az egyik támasztó cölöpnek. A kéz tulajdonosa pedig....