Perzselő tűz

6.fejezet

Lenéztem a hozzám képest, apró termetű, törékeny lányra, akinek az arcán barázdákat húzott a könny. Zokogott előttem, mint akitől most vették el a legdrágább kincsét. Nagyon kétségbeestem. Mit rontottam el? Kapkodtam a szemem hol jobbra, hol balra, de egyszerűen nem értettem. Vagy mégsem tetszett neki a meglepetés? Egyre inkább gondolkodtam, de nem jutottam semmire.

- Anne..... - Simítottam az arcára. - Mi a baj? Miért sírsz? - Kérdeztem aggódva.

- Csak....Nem tudom, hogy vagy képes szeretni egy olyan embert, mint én? - Bújt bele a vállamba, mire csak jobban szorítottam magamhoz.

- Ne beszélj így magadról mi amor! Te vagy a legcsodálatosabb ember, aki valaha ismertem. Gyönyörű vagy nem csak küllemre....Tiszta lelkű vagy és vigyázni akarsz a számodra fontos emberekre. Ha tudnád hányszor is mentettél meg.... - Nyomtam leheletnyi csókot homlokára. - És te.....Hogy érzel? - Remegett meg a hangom.

- Camilo....Én nagyon sokáig éltem szeretet nélkül. Úgy éreztem nem kellek senkinek és a világban sincs már helyem. Egy időben azt gondoltam, hogyha meghalok az lesz a legjobb mindenkinek....Megpróbáltam felgyújtani saját magam, de eleredt az eső....Tudtam, hogy valaki odafenn segíteni szeretne.....És aznap láttalak meg téged és Pepa-t először....Olyan ragyogó mosollyal rohantál a sűrűn eső cseppek sokaságában, hogy azt kívántam bár örökké záporozna.

- Vagyis...? - Fogtam meg a kezét.

- Ne szakíts félbe....Féltem, hogy bántani foglak...., hogy téged is lángra lobbantalak. Végig azt mondogattam magamnak, hogy összetévesztem a törődést és a szeretetet. Ezért mondtam neked, hogy én nem úgy érzek irántad.....De nem tudok ezek után hazudni neked....Én is ugyanúgy érzek, ahogy te, viszont még vannak dolgok, amiket a múltamban nem tudtam lezárni....Ami tudom, hogy befolyásolná a jelenemet....Nem szeretném, ha emiatt te is sérülnél....Úgyhogy kérlek....Adj egy kis időt nekem.... - Törölte meg a szemeit és bújt hozzám.

- Megértelek....Rendben...Előbb engedd el azt, ami fáj. És ha sikerül, én tárt karokkal foglak várni...Ha kell egy teljes életen át. - Ennél a pontnál már mindketten sírtunk. Fájt, hogy nem mondott konkrét igen, de tudom, hogy az a trauma, amin keresztül ment még sokáig kísérteni fogja.

Miután kicsit összekaptuk magunkat úgy gondoltuk, vétek lenne hagyni, hogy kárba vesszen az igyekezetem és a finom étel is, így leültünk a plédre. Hiába indult könnyekkel a délután, önfeledt kacagásban telt. Az érzéseinket már nem kellett elrejtenünk. Szabadon bújhattunk egymáshoz, ölelhettük egymást büntetlenül. Hihetetlenül jó érzés volt. Tudtam, hogy ő is szeret és őszintén, nekem már ennyi is elég volt. A mi közös délutánunk hamar a végéhez közeledett, de megbeszéltük, hogy mikor legközelebb visszatérünk ide, akkor nem kell többé visszafognunk magunkat. Minden szóval és cselekedettel szerethetem. Nem kell megállnom egy homlok puszinál....Kicsit zavarba is ejt ez a gondolat.

- Köszönöm szépen a mai napot. Nagyon élveztem és sajnálom.... - Fogta meg a kezem.

- Nem kell bocsánatot kérned. Időt szerettél volna és én megadom neked. Persze annak a reményében, hogy hamar az enyém lehet az a csoda, aki te vagy. - Pusziltam bele hajába.

Már nem ültettem vissza Luz de Sol-ra. Kéz a kézben sétáltunk vissza Casita-hoz. Érdekes módon senki nem támadott be minket. Valahogy sejtem, hogy Dolores miatt mindent is tudnak arról, ami történt. De szerintem Anne-nek és nekem is így a legjobb. Senki sem zaklat minket. Felmentünk a szobámba és igazából csak élveztük egymást társaságát. Még ha nem is a legfelhőtlenebb, de talán a mai nap volt a legjobb egész életemben. Ahogy leszállt az este, elmentünk külön külön természetesen, s mikor végeztünk egymás karjában aludtunk el.