Perzselő tűz

8.fejezet

Anne szemszöge:

A szobámba belépve szinte elvesztem az elém táruló látványban. A helyiség falai éjben fekete színt tükröztek vissza, melyeken néhol fáklyák lógtak. Ezek voltak az ablakon kívül az egyetlen fényforrások, amik segítették a látásunkat a sötét helyen. Ahogy idő közben kiderült, ami idebenn van az minden tűzálló, szóval kicsit megnyugtat, hogy nem égetem csak úgy el a házat. Olyan sok ember jött el csak, hogy lássák tényleg egy befogadó családra leltem...Még most is megmelengeti a szívemet, ha erre gondolok. De az igazat megvallva rettenetesen idegesít, hogy ennyien vannak. Félek a nagy tömegtől, melyet Camilo szinte azonnal észre is vett és mellettem termett.

- Mi amor....Minden rendben? - Puszilt homlokomra. - Teljesen lesápadtál....

- Jól vagyok csak.... - Néha már levegőt venni is nehéz ilyenkor... - Ki kell....mennem.... - Próbáltam hozzájutni az éltető oxigénhez, de valahogy egyre nehezebb lett...Utálom a pánikrohamaim...

- Semmi baj! Nyugodj meg....Rögtön kiviszlek. - Gyorsan ölbe kapott és rohant le a hátsó udvarba, ahol leültünk a földre. - Végy mély levegőt. Szívd be....Most pedig fújd ki....

Tettem, ahogy utasított, de egyre nehezebbnek éreztem azt, hogy koncentráljak. A tüdőm, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatna, s mi csak tehetetlenül ültünk ugyanúgy, míg a karjaiban tartott továbbra is. Óráknak tűnő percek elteltével sem akart változni a kialakult helyzet, ám imáink meghallgatásra találtak és a mi tündérünk ismét a segítségünkre sietett. Julieta kezében pár csokis keksszel érkezett hozzánk és én óvatosan megettem a finomságot. Hamar elkezdtem egyből jobban érezni magam...

- S....Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam...Nem akartam, de bent.... - Kezdtem remegni.

- Shhh...Semmi baj mi vida. Ne terheld túl magad. Nem kell sokáig elviselned. - Simított a fejemre, a mindig mosolygós nő. - Camilo vigyáz rád az ünnepség végéig. A közös ajtótokat bezártuk, így nyugodtan megbújhattok Cami szobájában. Nem fog titeket zavarni senki. Szóltam a többieknek is, hogy figyeljenek erre.

- Köszönöm Julieta. - Öleltem meg őt.

- Köszi Tia. - Mosolyogott Camilo és kéz a kézben indultunk el a birodalmába.

- Mi corazón...Köszönöm, hogy vigyáztál rám. - Álltam meg az ágya mellett, mikor már békés környezetébe értünk.

- Nem kell köszönnöd életem....Érted a tűzbe is beugranék. - Lehelt aprócska csókot ajkaimra. - Hisz a kerek nagy világon én téged szeretlek a legeslegjobban. De ezt már neked is tudnod kellene.

Egyre közelebb jött az arcával, mígnem újra csókban forrtunk össze. Ez az előzőeknél sokkal érzékibb volt. Éreztem, ahogy kifogyunk a levegőből és ezért szét is kellett válnunk lihegve. A szeme sose látott módon csillogni kezdett. Mintha nem csak a szerelem tüze égnek benne, hanem a vágy is felperzselné belülről.

- Anne...Én... - Kapkodta össze vissza a tekintetét. - Ideje lenne lepihennünk.... - Megölelt.

- Igazad van. Holnap amúgy is iskola.... - Nyomtam puszit arcára majd elindultam a fürdőszoba felé. Meglepő volt, hogy ő is követett. - Mi az...? - Kérdeztem megilletődve.

- Esetleg...Bemehetek veled én is? Esküszöm, nem fogok leskelődni és végig háttal leszek, de most nem szeretnélek egyedül hagyni....És én sem szeretnék egyedül maradni. - Úgy nézett rám, mint egy árva kisfiú. Hogy mondhatnék erre nemet...?

- Ha tényleg nem fogsz megfordulni, akkor bejöhetsz. - Nyitottam ki előtte az ajtót.

- Hurrá! - Be is iszkolt mögöttem a drága. Tiszta édes.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mikor elkezdtem levenni magamról a ruháimat. Borzasztóan zavarba hoz, bár kit ne hozna, ha a szerelme jelenlétében kellene leöltöznie. Láttam a tükörből, ahogy csukott, összeszorított szemekkel mosolyog magában. Ajakgörbületének hála jobban látszódtak a szeplői, melyek csak még aranyosabb külsőt kölcsönöztek neki. Mai napig hálás vagyok azért, hogy itt lehetek vele...De bármikor ránézek, rossz előérzetem támad. Mintha én lennék az, akitől meg kellene óvni...Mert én tudom őt a leginkább bántani, de azt semmiképp sem szeretném. Meg kell tanulnom nem félni, hisz már nem vagyok egyedül. A feszélyeztetett érzésem fokozatosan kezdett oldódni, amint megszoktam Camilo jelenlétét. Szokásomhoz híven elkezdtem énekelni, mibe mi vida is bekapcsolódott. Istenem, hogy milyen fantasztikusan lágy és kellemes csengésű a hangja.

- Már régóta szerettem volna közvetlenül is hallani, amikor énekelsz...Eddig mindig csak az ajtón túl hallhattam, ami ront az élményen, de ez valami elképesztő volt édes. - Ha lehet az eddiginél szélesebb mosolyra húzta a száját.

- Te sem panaszkodhatsz. Sose említetted, hogy ilyen jó hangod van Camilo. - Tekertem magam köré egy törölközőt és óvatosan lehajolva egy apró puszit hintettem homloka közepére. - Várjalak meg, míg te is megfürdesz? - Néztem szemeibe mélyen, mikor már kinyitotta azokat.

- Ha nem vagy nagyon fáradt még, igen... - Bújt hozzám majd levette a felsőjét, mire az arcom egyből egy piros árnyalatot vett fel. - Hogy lehetsz ilyen cuki? - Simított végig jobb orcámon. - Élvezd csak ki a látvány. - Kacagott. - Úgyis a tiéd. Csak és kizárólag a tiéd. - Csókolt meg.

Szerintem nem kell mondanom, hogy tényleg végig mértem. Felsőteste ugyan nincs kidolgozva, mégis mondhatni izmos. Vállai tetején is megjelennek a picike szeplők. Az oldalán néhány heg volt, melyeken megpihentettem ujjaimat. Tudom, hogy sokat szenvedett. De remélem, tudok majd segíteni neki ugyanúgy, ahogy ő nekem.

- Szeretlek.... - Vezettem fel szeméig tekintetem.

- Én is téged kedvesem. - Ölelt magához szorosan.

Ezután elfordultam és ő is bemászott a zuhanykabinba, majd nekiállt a tusolásnak. Egyértelműen nem néztem rá, mert féltem, hogy olyat látok, amit még nagyon nem kellene...Igen mindketten 18 évesek vagyunk, de még mindig túl fiatal a kapcsolatunk ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas lépést tegyünk előre. Ezt meg lehet érteni nem? Egy idő után úgy éreztem az álmosságtól ragad lefelé a szemem, így szóltam Camilo-nak, hogy mennék lepihenni. Válasza persze az volt, hogy menjek nyugodtan. Alighogy lefeküdtem az ágyra el is nyomott az álom.

Camilo szemszöge:

Nagyon fáradt volt a kismanó. Nem is csoda. Ez a nap tele volt izgalommal számára. Igaz nem ment zökkenőmentesen, de viszonylag ügyesen helytállt. Nagyon büszke vagyok rá...Az én kincsem...Hihetetlen boldogsággal gondolok mindig rá és valahogy minden egyes alkalommal eszembe jut az a pillanat, amikor összejöttünk. Akaratlanul is csak vigyorgok. Egészen addig, míg az árny a tükörből fel nem tűnik ismét.

- Milyen boldogok vagyunk? Van valami okod erre? - Kérdezte gúnyosan.

- Carlos...Elhagyhatnád már ezt a helyet....Mi okod van még itt lenni, de őszintén? - Válaszoltam neki kérdéssel.

- Pimasz vagy, mint mindig Camilo....Nem tetszik nekem ez a hangnem. Régen olyan készségesen szót fogadtál...Ideje lesz megtanítanom neked hol is van a helyed és már tudom is, hogy teszem. Minden akkor kezdődött, amikor az a lány belépett az életedbe...És minden visszatérhet a régi kerékvágásba, ha ő végleg eltűnik. - Nevetett ördögien és akkor először elhagyta a tükröt. Közelebb jött és egyszer csak minden elsötétült körülöttem. Olyan volt mintha egy szobába zártak volna, ugyanúgy, mint abban az álomban. Rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Carlos, ha teszel valamit Anne-vel, esküszöm, hogy bármibe is kerüljön a saját kezemmel foglak megölni. Viszont a testemet már nem én irányítottam.