Kételyből szerelem

7. Fejezet

Eren:

Az iskolába beérve ismét csak lapultam, szerintem egyszerűbb, ha nem találkozom senkivel. Nem szeretnek itt engem, sőt még Levi is megutált. Semmi keresni valóm itt. Az osztálytársaim rendszerint gúnyt űznek belőlem és élvezettel ölik szét az ember lelkét. Szinte már gyilkosságnak nevezhető.

- Héj! - Ütköztem bele véletlenül valakibe.

- Sajnálom...

- Mit csinálsz itt kicsi patkány? - Hajolt le hozzám és tépett meg hajamnál fogva.

- Kérlek ne! Ez fáj! - Nyöszörögtem, de nem hatotta meg.

- Nekem a jelenléted fáj, mégsem hisztizek. - Köpte nekem a szavakat.

- Engedj el kérlek... - Motyogtam magam elé.

- Dehogy. - Fogott nyakamra és felemelt.

- Nehh! - Szorult ki tüdőmből az utolsó cseppnyi levegő.

- Csak nem szenvedünk? - Kérdezte gúnyosan.

- Tedd le! - Hallottam meg egy ismerős hangot, de elnyelt a sötétség.

Nagyszerű, remélem végleg elpatkolok és nem lesz több baj velem. Mindenki hálát fog adni ennek a srácnak. Apropó srác, ki a franc volt? Mármint én nem emlékszem rá.

- -en! - Pattantak ki szemeim egy csattanásra.

- Mhm...

- Eren! Kelj föl! - Utasított könyörögve Levi.

- Mi a baj? - Szenvedtem tovább, majd kinyitottam a szemem.

- Ugyan, semmi. Csak majdnem megfojtottak. - Forgatta meg szemeit.

- Oh. Értem. - Fogtam nyakamra.

- De, ha most már jobban vagy, akkor én mentem is. - Állt föl az ágyam széléről.

- Levi! - Kiabáltam utána, de inkább nyöszörgésnek hallatszott.

- Igen? - Fordult vissza.

- Köszönöm...

- Szívesen, de örülnék, ha nem kéne rád vigyáznom. - Lépett ki az orvosiból.

- Rendben... - Suttogtam magam elé.

Nagy nehezen visszafeküdtem és megpróbáltam elaludni. De nem sikerült, csak agyaltam mindenfélén. Szüleim megmondták, hogy soha ne legyek senki terhére és segítsek másoknak, de nem megy. Mióta ismerem Levit csak bajt okozok neki és plusz munkával járok. A nagynéném is szinte utál. Nincsen normális családom, csak a barátaim vannak.

- Hahó! Itt vagy Eren? - Lépett be Hange a szobába.

- Igen, de mit keresel itt? - Kérdeztem még mindig begubózódva.

- Hívtalak, de nem értelek el, így inkább Levit kérdeztem. Ő azt mondta, hogy volt egy kis incidens, így itt vagy. - Jött közelebb magyarázva.

- Aha... - Fordultam felé, mire szemei elkerekedtek.

- Mi a baj? - Kérdezte pánikolva.

- Semmi, miért? - Lettem egyre kíváncsibb.

- Akkor miért sírsz? - Simított arcomra.

- Én nem is. - Kaptam telefonomért, de szembesülnöm kellett az igazsággal. Valóban folytak a könnyeim.

- Akkor elmondod, hogy mi a baj? - Ült le az ágyam szélére.

- Semmi... Tényleg! - Szögeztem le, de csak nem hagyott.