Freedom - Hungarian James Maslow Fanfiction

Chapter 2

A beszélgetés után alig bírtam ki a maradék három órát, nagyon kíváncsi voltam, mit is akarhat James.

Mivan ha tényleg randira akar hívni? Hisz nem is ismer– Gondolataim teljesen elvonták a figyelmem, Sam jól bevált tarkón ütése hozott vissza megint a valóságba, bár a varázs nem tartott sokáig, hamarosan megint a felvillanó kérdések uraltak mindent.

- Elizabeth... Liziiii... – forgatta meg a szemeit – tudom, hogy szeretsz álmodozni, de még mindig matekon vagyunk, nem a Hollywood-i romantikus filmekben – Igyekezett Sam visszaterelni a gondolataimat az egyenletekhez.

A percek lassan teltek, a kérdésekkel a fejemben pedig még nehezebben bírtam kivárni a délutánt

×××

- Végre vége van. – jelentettem ki megkönnyebbülve, tudva, hogy ez volt az utolsó óránk és végre megtudhatom mit is szeretett volna James.

Összepakoltam a könyveimet, és barátnőimmel el is indultunk a suli elé, ahol a fiú már várt. Sam és Nati testőrként kísértek oda hozzá, majd mielőtt elmentek volna, Sam adott egy jótanácsot Jamesnek.

- Tudom, hogy ez nem randi, de ha egyszer mégis el akarnád vinni egyre, hívd el a csajt mekizni, onnéttól biztos, hogy imádni fog. – majd rákacsintott és Natival együtt elmentek.

- Szóvaal – kezdtem kicsit félénken – miért is hívtál ide?

- Oh, nem is tudom, hogy kezdjem... – majd némi gondolkodás után bele is kezdett – Lesz egy verseny, uh, díjugrató, és én anno lovagoltam, de az elég régen volt, úgyhogy fel kéne kicsit eleveníteni a tudásomat, és nem igazán tudtam semmi jó trénert, így egy régi jóbaráthoz fordultam, aki téged ajánlott... szóval, van esélyem, hogy elvállalsz? – A kérdést a végén hadarva, egy imádni való mosoly kíséretében tette fel, de még így is le voltam sokkolva. Kérdések százai villantak fel a szemem előtt, mégis csak egyet tudtam feltenni neki

- Ki az a ''jóbarátod'' aki ismer engem, mint lovas..? – Igyekeztem határozott lenni, de a végére hallhatóan elbizonytalanodtam

- Carlos... ohm... Carlos Pena, merem gondolni, ha téged ajánlott, valahonnét csak ismeritek egymást.

- Oh, Carlos. – mosolyodtam el, ahogy az emlékek újra előjöttek – igen, igen ismerem. Kisebb korunkban nagyon jóban voltam vele, csak aztán-- ő elment. És nem akarlak nagyon elkeseríteni, de... az a helyzet, hogy én már nem lovagolok. – Igyekeztem magamba fojtani érzéseimet, ami ebben a témában számomra a legnehezebb dolog, de nem akarom, hogy rögtön a második találkozásunknál már sírni lásson, úgyhogy inkább elnyomtam magamban őket.

- H-hogyhogy? Carlos azt mondta nagyon értesz a lovakhoz, és jól is lovagolsz.

- Igen, de azóta... elég sok minden történt, és a végső döntésem az lett, hogy inkább abbahagyom.

James arcán látszott, hogy nem éppen erre a reakcióra számított, és én azzal az áldott jó szívemmel eléggé megsajnáltam. Egy kicsit álltunk még, gondolkoztam, hogy most mi legyen, nem akarom elszomorítani, de nem is tudom, vissza akarok-e térni újra a lovakhoz.

Majd pár hosszú pillanatnyi teljesen némán ácsorgás után végre megtörtem a csendet:

- Jó, oké, tudod mit? Elvállallak. Az őszintét megvallva, hiányzik már a lovas élet, a szabadság, de eddig semmi nem vitt arra, hogy újra lovak közelébe menjek.

Erre a mondatra felcsillantak a szemei. Láttam rajta, hogy kérdezett még volna, de mintha egyszerűen csak félt volna tőle, úgyhogy kérdeztem inkább én

- És, mikor lenne jó neked? – Csillogó szemeibe néztem válaszára várva

- Igazából bármikor suli után, ez rajtam ne múljon – mosolygott rám

- Akkor... Holnap négykor? Az egyetlen probléma az, hogy nekem nincs jogsim, anyám pedig egyelőre jobb, ha nem tud erről, szóval azt, hogy hogy jutunk ki, még nem tudom.

- Ha gondolod, van jogsim és kocsim is, úgyhogy szülők tudta nélkül ki tudnánk menni

- Okés, akkor ezt megbeszéltük – nevettem fel – Négy körül várlak itt a parkolóban. - mosolyogtam rá a lehető legőszintébb mosolyommal

- Tökéletes – érkezett a válasz

- Akkor holnap, de készülj fel – mondtam nevetve

- Igen is főnök! – Nevetett fel James is, majd elindultam hazafelé.