Freedom - Hungarian James Maslow Fanfiction

Chapter 6

|Péntek|

Liz:

Halii! Elméletekben holnap jó idő lesz, lenne kedved kimenni a lovardába így egész napra, szépíteni a lovakat, meg lovagolni stb? :)

James:

Szia! Persze!! Jól hangzik, szívesen megyek:)

Liz:

Oké, de akkor most jöjjön a szokásos: valamit ki kell találnunk, amit mondok anyámnak, hogy hol leszek egész nap, illetve nem tudom te szüleidet ez így mennyire érdekli, hogy hol vagy, kikkel, és mit csinálsz így reggeltől estig, de hasznos dolog lenne ugyan azt mondanunk nekik:'D

James:

Majd kitalálunk valamit.. Nem szoktál csak így barátokkal elmenni lógni, a plázába, vagy csak úgy céltalanul sétálgatni mindenfelé a városban? Mert én néha-néha szoktam ilyet, és akkor van, hogy egész napra eltűnök, azt mondhatnánk nekik

Liz:

Hát, ritkán, de csináltam már ilyet, ez beválhat. Akkor holnap kilencre tudsz jönni értem?:P

James:

Király! Reggel találkozunk<3

|Szombat reggel|

Alig aludtam valamit az éjjel, évek óta nem volt már olyan, hogy egy teljes napot kint töltöttem a lovardában. Az éjszaka folyamán elég erősen elgondolkoztam rajta, hogy lehet én is újra lóra ülök. Másodperc pontossággal álltam ki kilenckor a kapuba, várva, hogy a 'taxi' megérkezzen, és mehessünk végre ki. Néhány percen belül a kocsi meg is érkezett, rögtön be is szálltam, hogy azonnal indulhassunk. Nagyon-nagyon izgultam, megint.

Nagyjából egy húsz perc-fél óra volt az út, ismételten végig beszélgettünk.

Egyszerűen nagyon bírom James stílusát, és tényleg szeretném, ha ez egy hosszú távú barátság lenne. Olyan, ami nem csak addig tart amíg gimibe járunk, és ezért találkozunk minden nap, különben nem is beszélnénk, hanem valami olyasmi, amikor tényleg ilyen legjobb barátok vagyunk, és bátran ráírhatok hajnali kettőkor, hogy 'unatkozok, beszélgessünk már'. És egész az életünk végéig jóba lennénk..

Majd mire ez a gondolatmenet végigfutott az agyamon, meg is érkeztünk. A hosszú úton besétáltunk, lepakoltuk a cuccainkat, majd egy gyors reggeli után neki is láttunk a munkának.

- És, mik a terveid mára? – kérdezte, miközben elővettünk valami harapnivalót

- Hát, jó meleg van, úgyhogy miután leszálltál lemoshatnánk a lovakat, most biztos nem fáznának meg, aztán kicsit a cuccokat is lepucolhatnánk, és ezzel simán eltelik a délelőtt, bár lehet még a délutánba is belenyúlik, aztán meg amihez kedvünk lesz – mosolyogtam

- Ahha, akkor először lovagolok, és utána minden más?

- Pontosan. – mondtam, majd egy nagyot haraptam a szendvicsembe.

Egy negyed óra múlva neki is álltunk elkapni a lovat, akin James ülni fog, majd felszereltük és kezdődhetett is az óra. Legutóbb csak az ülését néztem meg, most kiderül, milyen lovardai alakzatokat tud. Mindent megcsináltattam vele, ami csak eszembe jutott, egyelőre lépésben, miközben csinálta én erősen gondolkoztam két dolgon ezúttal:

1.) Próbáljunk meg egy futószáras vágtát, mivel az ülése jó, és az izomzata is megvan hozzá

2.) Ha esetleg akar vágtázni, felülhetnék előtte kifuttatni kicsit, hogy ne James-szel rohanjon

Mély gondolkodásomat ezeken James szakította meg, amikor odaállt elém, hogy mindent megcsinált.

''most, vagy soha" – ismételgettem magamban, majd végre léptem.

- Szóval, James. Az ülésed jó, és az izomzatod is megvan hozzá. Szeretnél vágtázni? – látszott az arcán, hogy úgy őszintén nem tudja mit kéne erre mondania.

|James szemszöge|

Itt állok, és nézek magam elé. Nem tudom, mit kéne mondanom. Mi van, ha ez az egy lehetőség? Ha most nemet mondok, akkor egy darabig többet biztos nem fogja kérdezgetni.

És ha igent mondok..? Mi van, ha leesek, azt otthon nem tudom olyan egyszerűen kimagyarázni, és nem akarom, hogy emiatt esetleg magát okolja.

- James! – Hallottam lágy hangját, majd rájöttem, hogy döntenem kell.

''ilyen lehetőség csak egyszer van egy életben" – jutott eszembe a mondat, amit Kendall mondott mindig mielőtt valami baromságot csináltunk.

-Igen. Szeretnék vágtázni. – jelentettem ki magabiztosan

|Szemszög vége|

James belement a vágtába, ami azt jelentette, hogy most fel kéne szállnom, és vágtáznom egyet nekem is.

- Oké, szóval. – nagy levegőt vettem, majd folytattam – nem akarom, hogy rohanjon veled, úgyhogy előtted megvágtáztatom én is. – James jól láthatóan meglepődött.

- De- de nem azt mondtad, hogy már-- nem lovagolsz?

- De, de.. ahjj, mit próbálom átvágni magamat? Hiányzik. Nagyon hiányzik, és egészen addig elvoltam magammal, amíg nem láttalak téged a lovon.. Tudod, pont olyan vagy, mint én, amikor kezdtem. Lelkes, és nem félsz a kihívásoktól.. és akárhányszor ezt látom, mindig megkívánok újra a nyeregbe kerülni. Újra szabadnak érezni magam. Egész eddig azért akartam elfelejteni a lovas múltamat, mert tudtam, hogyha valakit meglátok, hogy pont úgy élvezi ezt az egészet, mint én anno, rögtön vissza akarok szállni a nyeregbe, úgy, mintha semmi nem is történt volna

- Ez aranyos.. –mondta, majd leszállt, odalépett hozzám és átölelt. Soha nem éreztem még magamat annyira biztonságban, mint akkor. Egészen addig végig féltem, hogy mi lesz, ha lebukunk, de arra a fél percre minden félelmem elszállt.

Majd James levette a kobakot, és odaadta nekem.

- Most eljött a Te pillanatod – mosolygott, majd elvettem a kobakot és felszálltam.

Két éve nem ültem lovon, de ez az érzés, ez a VÁGY, sosem múlik el. Az, ahogy elkezdtünk vágtázni, az egy olyan érzés volt, mintha repülnék, újra felidéződött bennem a sok emlék, de ezúttal boldogan tekintettem vissza rájuk, és csak élveztem, hogy megint úgy vágtázhatok, mint régen. Szabadon.

Majd eljött James pillanata. És egyszerűen olyan volt, mint egy álom. Tökéletes volt, mintha neki se lett volna ott az az idő, amikor nem lovagolt. Vágtázott még kicsit, majd leléptettük a lovat, és el is indultunk leszerelni.

- Állati voltál ma! Mintha csak tegnap vágtázgattál volna utoljára, nagyon szépen tartottad magad!

- Azért te se voltál semmi – mondta miközben felhúzta a kengyeleket

Leszereltünk, elpakoltunk mindent vissza a helyére, majd leültünk kicsit pihenni. 11:30 volt, és mivel egyikünknek se volt annyi esze, hogy rendes ebédnek való kaját hozzon, így rendeltünk inkább egy pizzát. Nagyjából háromnegyed órát vártunk rá, addig beszélgettünk ismételten az élet fontos kérdéseiről.

Miután végre megérkezett az ebédünk, leültünk megenni, és közben csak azon járt az agyam, hogy milyen szerencsés is vagyok. Vagyis annak éreztem magam, mert egy ilyen szép helyen lehetek egy ilyen emberrel, mint James. Minden meg volt benne, ami csak kell; kedves, jószívű, de határozott is egyben, és nagyon jól kijöttünk.

Ebéd után már indultunk is volna elkezdeni lemosni az első alanyunkat, amikor hallani kezdtem valamit, mintha valakik beszélgettek volna, majd szép lassan a távoli homályból két ember alak rajzolódott ki. Halálra rémültünk, és amilyen gyorsan csak tudtuk fogtuk minden cuccunkat, és futottunk be az erdőbe. Halálfélelmem volt, hogy itt lebukunk, és ennyi. Kész, vége mindennek. Nem tudtuk kik jönnek, de nem is akartam velük találkozni.