Hogyan idegesíts fel egy kaszást || KuroKen || (fordítás)

7. fejezet

    - Azta, mi történt Kenma? – pánikolt be Kuroo, de Kenma meg sem moccant. Olyan volt, mintha hozzá ragasztották volna a másikhoz.

Kuroo egy ideig csak ott állt az ajtóban, kínosan, majd miután végleg realizálta, hogy Kenma bizony egy tapotatt sem fog mozdulni, azt tette amit minden ésszerű lény tett volna a helyében, így csak egyszerűen fogta és felemelte Kenmát. Elvitte a most már kicsit összezavarodott fiút a kanapéig, majd visszament, hogy becsukja az ajtót, hogy a szúnyogok ne jöhessenek be.

Milyen gondoskodó fickó.

Kenma csak úgy ült a kanapén, mint valami szobor, teljesen mozdulatlanul és érzelemmentesen. A másik elhatározta, hogy megpróbálja valahogyan megvígasztalni? És igen, az a kérdőjel teljesen jogosan van ott, mármint, mióta számít megvígasztalásnak az, hogy csinálsz valakinek egy tál ramen-t?

Kuroo leült Kenmával szemben, a földre, és hangosan felsóhajtott. – Szóval, mi a baj? Valaki bántott téged?

Kenma kis ideig elkezdte bámulni a tál ramen-t, majd végre kinyitotta a száját. – Nem.. minden rendben.

    - Nos, egyértelmű, hogy ebből semmi sem igaz! Szóval, hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mint egy idegesítő barátnő, és mond el mi a baj. – csapott rá Kuroo a kávézóasztalra.

    - Kuroo, tényleg.. minden rendben. – mondta Kenma mielőtt letörölte volna a könnyeit.

Kuroo egy nagy levegővétel után már mind a két öklét rácsapta az asztalra. – Mi az már a francba?! Aggódom a seggedért, szóval jobb ha elmondod!

Kenma hitetlenkedve nézett rá egy pillanatig, majd olyan dolgot mondott amire Kuroo nem igazán számított. – A seggem az egyetlen dolog ami érdekel?

    - Bazdmeg, oh drága Lucifer segíts nyugodt maradni... – motyogta Kuroo magának, miközben összeszorította az öklét. – Kenma... csak mond el.

    - Nem valami fontos... Én csak..... – Kenma ajkai ismét elkezdtek remegni. Valamilyen oknál fogva, Kuroo úgy érezte, mintha összeszorult volna a szíve erre a látványra. – Elvesztettem az egyetlen barátomat.

    - Mi--? Kenma, annyira sajnálom. – Kuroo kissé meglepődött. Viszont amit ezután látott lesokkolta egy kicsit. Úgy nézett ki, mintha Kenma sírt volna, viszont a szemei olyan üresek voltak, mintha minden reményét elvesztette volna. Mint egy halott hal szemei.

    - Semmi baj, tudhattam volna, hogy meg fog halni, elvégre is elég vakmerő volt. Ez egyszerűen olyan szomorú... pedig olyan fiatal volt még. – mondta Kenma halkan. Vakmerő egyenlő a lázadóval, nem de? Talán Kuroo tudna valamit tenni, esetleg egy üzenetet küldeni.

Kuroo azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, hogy hogyan vidíthatná fel Kenmát, majd lefagyott. Nem kellene ilyeneken gondolodnia. Már túlságosan is kezd ragaszkodni ehhez az emberhez. Mi olyan különleges benne egyáltalán? Festett haj, kis testalkat, enyhén barna bőr, fura alakú szemek, nagyon puha kezek, és barack színű ajkak..

Nem, nem, nem! Túlságosan ragaszkodsz hozzá!

    - Hogy hívták? – kérdezte Kuroo, talán a hirtelen halála az egyik kaszáshoz köthető.

    - Hinata Shoyo, a legkisugárzóbb ember akivel valaha is találkoztam. Egy napsugár, aki csak egy kicsit volt túlságosan vakmerő és kalandos. – majdnem úgy látszódott, hogy Kenma itt elmosolyodott egy pillanatra.

Itt már nem igazán volt mit beszélniük, Kenma kis időn belül elaludt, Kuroo pedig ott maradt, hogy vigyázzon rá. Azon gondolkodott, hogy mennyivel másabb volt Kenma mielőtt elaludt volna, és most. Most majdnem olyan volt mintha csak egy test lenne lélek nélkül.

Kuroo ránézett, olyan békésnek tűnt. Ez volt a remek alkalom arra, hogy megölje, de nem érezte úgy, hogy neki ezt most meg kell tennie. Igazából, mostnaság nem is akart azon gondolkodni, hogy hogyan ölje meg Kenmát.

Pár percel később eldöntötte, hogy visszamegy a pokolba és megkeresi azt a Shoyo gyereket. Valamelyik kaszásnak kellett őt megölnie.

Meglepetésére, az első személy akivel találkozott az Akaashi volt, aki éppen akkor hajította el a kaszáját a szoba másik végébe.

    - Valaki mérges. – motyogta Kuroo magának, de Akaashi meghallotta így hirtelen odakapta a fejét.

    - Az a hülye Bokuto annyira felcsesz. Azt hiszi egy vicc vagyok, én komolyan mondom olyan kegyetlenül fogom megölni, amennyire csak lehet! – kiáltotta el magát Akaashi.

    - Az jó... hé, hol találom meg az elvett lelkek dokumentumait? – kérdezte Kuroo. Akaashi felemelte az egyik szemöldökét, mielőtt rámutatott volna egy piros ajtóra.

„T. Satori” volt ráírva.

    - Azt ne mond, hogy pont ő van most ott. – sóhajtott fel Kuroo hangosan. Anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát elindult az ajtó felé.

Hármat kopogott az ajtón, és ki is nyílott magától.

    - 私のオフィスにようこそ。私の客であつて私の親愛なる黒尾。 – mondta a piros hajú srác, miközben Kuroo felé fordult a forgó székével.

    - Most mégis mit mondtál? – kérdezte Kuroo.

    - Miben segíthetek neked, drága? – mosolyodott el Tendou mielőtt keresztbe tette volna a karjait maga előtt.

    - Elmondanád, hogy ki vette el Hinata Shoyo lelkét? – kérdezte Kuroo. Nem akart sok ideig egy légtérben maradni Tendouval, mivel egy idő után eléggé nyomulóssá tud válni.

    - Hinata Shoyo....., oh, itt is van! – örvendezett Tendou, miközben elővett egy mappát. – Az újoncunk volt az, Kageyama Tobio.

    - Kössz, és kérlek inkább köszönts mindenkit a nemzetközi pokol nyelven, nem pedig az anyanyelvünkön, te korcs. – mosolyodott rá Kuroo, majd azonnal el is hagyta az irodát.

Kageyama Tobio, mi? Egy újonc kaszás, szegény fiúnak egy egész speciális kasza gyakorlatot kellett elvégeznie.

    - Keressük meg előbb Tobiot, aztán Shoyot... Miért teszem meg mindezt érted, Kenma...