A FALKA - Több, mint ösztön (jk ff.) (Befejezett!)

26. Rész - Látlak még?

Nem akartam de gyenge idegállapotomnak köszönhetően elborítottak a könnyek és sós cseppekkel áztatott arccal nyitottam ki teraszom ajtaját.

- Hol a fenében voltál!?

Püföltem mellkasát, amit kabátja nem engedett éreztetni. Megfogta két karomat de én továbbra is ütöttem. Csak ott tudatosult bennem mennyire is hiányzott amíg távol volt. Könnyeim nem akartak alább hagyni és csak ütöttem és ütöttem. Végül megelégelve boxolós énem, magához húzott és szorosan átölelt.

- Eltűntél... -beszéltem bele kabátjába.

- Igen. El kellett mennem... Sajnálom!

- Miért tetted ezt velem? -felnéztem rá.

Lenézett rám és elmosolyodva két kezét arcomra tette és letörölte könnyeim. Összeszorítottam ajkaim, nem akartam újra elbőgni magam akár egy pisis, de elég nehezen ment. Megfogta kezem és behúzott a házba. Bezárta a tolós ajtót és leültetett az ágyra.

- Miért mentél el? -szólaltam meg újra, tudni akartam.

- Kellett egy kis idő... De most fontosabb az, hogy te hogy vagy? -simított végig karomon, amitől totál libabőrös lettem.

- Hogy hogy vagyok? -felhorkantottam fájdalmas mosollyal kísérve- Nézz rám, egy csődtömeg vagyok.

- Jaj dehogy vagy, ne is mondj ilyeneket! -ölelt át féloldalasan.

- De igen, kár tagadni. De... végülis megérdemlem. Megszegtem a magamnak tett ígéretet, és ez lett a bűntetésem.

- Maya! -szólt rám szigorúan- Ne beszélj így!

- De ha egyszer ez az igazság Noah. Elcsesztem! Megfogadtam, hogy soha többé nem engedek az érzéseimnek és erre tessék. -szinte köptem a szavakat, egyszerre voltam rettentően mérges és végtelenül szomorú.

- Nem tehetsz arról, hogy beleszerettél Kaidenbe. Nem rossz ember ő, hidd el. Csak...

- Csak egy rohadt seggfej! Mindenben hazudott nekem. Még az igazi nevét sem árulta el nekem. -éreztem, hogy újra könnyek borítják el szemeim.

- Az alteregó csak a tanári álláshoz kellett. Hogy a közeledben tudjon lenni.

- Na és? Nem én vagyok a diri, nem rúgtam volna ki ha megmondja hogy hívják. Vagy mikor kezdett komolyra fordulni a dolog elmondhatta volna, mégsem tette. Most pedig egy idióta libának érzem magam, aki minden szarságnak bedől. És ez az ösztön dolog is... -visszagondolva a látottakra összeszorult gyomrom és hányingerem lett.

- Annyira sajnálom Maya! Hidd el nem akarom őt védeni, de tényleg ez a tüzelési időszak ilyen. Nem tudunk nektek ellenállni. -jelent meg egy apró mosoly arcán- Bár tény, hogy nagy erőfeszítések árán leküzdhető lenne, de oda tényleg kurva nagy akarat kell, amire szinte senki sem képes. Még én sem...

- Ja tudom... Kia mesélte. -böktem oda szemrehányóan.

- Nem vagyunk tökéletesek Maya, mi főleg nem. De hidd el igyekszünk, Kaid is.

- Ne, kérlek ezt ne! Ne védd őt, ne akarj rábeszélni vagy ráerőltetni. Megcsalt engem, még ha ezt ő nem is annak tekinti. Megalázott Noah! Nem tudok bízni benne és megbocsájtani sem.

- Rendben, nem foglak győzködni. A te döntésed, a te akaratod.

Elhalkultunk. Hálás voltam neki, hogy végre nem akar rátukmálni Kaidenre és nem pedálozik azért, hogy visszamenjek hozzá.
Jól esett közelsége és az is, hogy itt van. Bár jó lenne tudni, honnan tudta meg mi történt velem és azt is, hogy mi a valódi ok amiért visszajött, de most csak az számított, hogy itt van.
Pár perc után az ágyam emelkedni kezdett és oldalra pillantva láttam, hogy Noah felállt.

- Hova mész? -kérdeztem félve, hogy talán újra el akar tűnni.

- Van néhány elintéznivalóm.

- Kaidenhez mész? -aggódtam mi lesz a válasz.

- Nem. De a falkához is elmegyek, majd...

- Újra csatlakozol hozzájuk?

- Nem tudom. Most összejöttek a dolgaim, sok a bonyolult ügy. Szerintem nem fogok visszamenni. -vakarta fejét.

- De ugye nem tűnsz el megint? -mentem oda hozzá.

- Nem, nem fogok ígérem! -simított karomra, pillanatra belefeledkeztem halvány barna szemeibe- Na, nekem már máshol kéne lennem... -köhögött fel kínosan.

- Látni foglak még? -fogtam meg kabátja ujját.

- Persze. Ha szükséged van rám, csak üzenj.

Belepuszilt hajamba majd sarkon fordulva kisietett a házból. A beáradó szellő magával hozta a már régen nem érzett édes vanília-menta illatot, amitől mondhatni megnyugodott a lelkem. Hosszú, gyötrelmes napok után most először éreztem úgy, hogy öröm van bennem. A rettentő nagy keserűséget egy halovány boldogság édesítette meg. A hatalmas ablakon keresztül néztem ahogy Noah az erdő felé sétál majd a szélénél visszapillantva rám átváltozva eltűnik a fákközt. Kezemet felemelve tenyeremet az üvegre simítottam és homlokomat is nekitámasztottam. Leheletem behomályosította az üveget amire egy kérdőjelet rajzoltam ujjammal. Az időjárás, mintha csak a bennem rejlő fájdalmat tükrözné, egyik pillanatról a másikra romlott el. Hatalmas sötét fellegek közeledtek a távolból és a szél is erőteljesen fújni kezdett.
Mélyet sóhajtva adtam hangot fájdalmamnak és megfordulva lassan lépkedtem vissza ágyomhoz. Befeküdtem a meleg takaró alá és magamra húzva azt összekuporodva erőltettem magam álomba.

Reggel telefonom ébresztőjére keltem. Fáradtan, kedvetlenül kászálódtam ki meleg, puha ágyamból. Felöltözve, sulira készen mentem le a konyhába, hogy igyak egy nagy pohár kávét. Muszáj ha túl akarom élni a napot. Leérve anyát pillantottam meg, aki épp a szekrények tartalmát nézegette. Biztos bevásárlásra készül.

- Szia anya! -köszöntem, a tőlem telhető legkedvesebben.

- Szia édesem! -rámemelte tekintetét amint meghallotta, hogy ott vagyok- Hogy vagy drágám? -tette kezét az enyémre.

- Elvagyok. Kapok kávét? -biccentettem a fekete ital irányába.

- Persze. -kitöltötte és odaadta poharamat- Mi történt veled? Ugye tudod, hogy előbb utóbb el kell mondanod?

- Tudom. De még nem tudom, nem vagyok rá képes... -sóhajtottam- Megértesz?

- Igen, meg. De ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Az anyád vagyok és segíteni akarok neked. -ölelt át.

- Tudom anya és hidd el bízom benned, de ez még...

- Majd elmondod ha késznek érzed magad. -puszilta meg homlokom.

Hálás voltam amiért nem faggatózik, bár szerintem pontosan tisztában volt azzal mi bajom van. Csak nem akarta szóba hozni, és arra vár majd én avassam be. Tőlem akarja hallani a teljes igazságot. Amit még nem vagyok képes elmondani. Túl fájó, túl szívettépő még nekem erről diskurálni. Bár azokközé az emberek közé tartoznék, akik egyik napról a másikra túllépnek a másikon és úgy beszélnek a történtekről, mintha csak az előző napi filmet ecsetelnék! De én nem ilyen vagyok. Hosszú napokig, hetekig őrlődöm, nyomasztom és nem utolsó sorban hibáztatom magam, még ha én nem is tehetek semmiről. De ezt úgy könyvelem el, hogy én dőltem be, én hittem el és én lettem a balek. Talán egyszer képes leszek kinőni vagy az igazi tettest hibáztatni, talán....