Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

1. fejezet - „A szó...

                                                                                                    ....lehet okozója a sérülésnek, de gyógyítója is"

Hermione Granger csöndben figyelte az elsuhanó tájat a vonat kabinjának ablakából. Barátai, a mindig hangos Ron és a mostanában – érthető okokból - csendesebb Harry épp az ajtó előtt elhaladó Mrs. Rinbea kocsijához igyekeztek valami finomságért, hogy aztán jól felpakolva azokkal ülhessenek vissza a vele szemközti ülésre.

- Kérsz Herbionnne? – kérdezte teleszájjal Ron, és felé nyújtotta tenyerét annak ezernyi színű tartalmával együtt.
- Köszönöm, nem. És a helyedben én nem tömnék a számba egyszerre ennyi mindenízű drazsét.
- Pont azért eszem egyszerre, hogy ha akad közte fülzsír, vagy taknyos zsebkendő ízű a többi elnyomja.
- Milyen elmés – jegyezte meg a lány, és undorodva figyelte, ahogy barátja vállat vonva szájába önti a maradék cukorkát is. Nem telt bele pár pillanat, a szeplős fiú arcáról eltűnt az elégedett mosoly, rágása lelassult, arca pedig szürkéskék árnyalatot öltött.
- Jézusom, Ron! Jól vagy?
- Asszem' – büfögés – hánynom kell...
- Begerium! – Hermione villámgyorsan kapta fel maga mellől pálcáját, és könnyed mozdulattal egy átázhatatlan zacskót teremtett a fiú szája elé, még épp időben.
Harry nevetve paskolta meg barátja hátát, Hermione pedig nagyot sóhajtva visszasüppedt az ülésébe, és újra a kinti világot kezdte el fürkészni. Először egy esőcsepp jelent meg, majd követte egy másik, majd számtalan hasonmásuk. Annyi mindenen mentek keresztül együtt az elmúlt öt évben. Bár még egy rövid ideig kiskorúnak számítottak, Hermione mégis úgy érezte, hogy a gyermekkoruknak vége szakadt. Talán nem is volt soha sem igazán. Mintha az eső is csak el akarná mosni mindazt, ami még táplálja a reményt. Cedric és Sirius halála csapás volt az iskolának, a barátainak, de legfőképpen Harrynek. Sirius neve, még mindig bemocskolva hazugságoktól, megmaradt a köztudatban ármánykodó, kegyetlen gyilkosként. Dumbledore Serege is megalakult az előző évben. Még mindig fájó szívvel emlékezett vissza arra, hogy mennyit kellett küzdeniük az elmúlt időszakban, megfosztva attól, ami a tiszta lelkeket, a gyermekeket gyermekké tette volna. Nem volt játék többé semmi sem. Már neki sem csak a tanulásról szólt ez a tanév, persze arról is, de nem az volt a legnagyobb probléma, hogy a vizsgákat sikeresen letegyék. Életben is kellett maradniuk most, hogy Voldemort visszatért, és napról napra erősebbé válik.

- Mi a baj, Hermione? – kérdezte Harry megzavarva a lány merengését.

- Minden olyan fakó – pillantott ki a szürkülő tájra, mely meghazudtolva a nyár végét, utat adott a ködös, esős ősznek, a közelgő veszélynek, véglegesen lezárva a múltat. – Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Ugye?

Hosszan néztek egymásra. Nem kellett Harrynek válaszolnia, kimondatlan maradt az igazság, mégis tudták. Soha többé nem lesz semmi sem olyan, mint régen. Fel kell nőniük, gyászolni mind a temetett halottaikat, mind a gyermekkorukat.
Ron következő rohamának hangja törte meg a csöndet. S bár arca eredeti színe lassan kezdett visszatérni, öklendezéseinek gyakorisága arra engedett következtetni, hogy maradt még bőven tartalék a belsejében.

- Talán valami mégsem változik – mondta ki kuncogva Hermione, és szája elé tette a kezét, hogy eltakarja nevetését. Ron felnőttként is inkább gyermek volt. Hármójuk közül az egyetlen, aki meg tudta őrizni ezt a csodát, még ha ez a csoda néha igen kellemetlen, vagy nevetséges helyzeteket produkált.

- Van, ami nem... - helyeselt Harry, szintén egyre szélesebb mosollyal arcán.
Most újra úgy nevettek, mint régen, igazán, szívből, még Ron is két öklendezés között.

                                                                                                   ~*~