Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

2. fejezet - Álmainkban...

" Kikászálódott az ágyból, ledobta magáról az ázott ruháit és kinyitott az ablakot, hogy friss levegőt szívhasson. Az éjszakai szél belekapott a hajába, vadul dobálni kezdte kócos tincseit és lehűtötte felhevült bőrét, miközben fülében egy elsuttogott mondat ismétlődött újra, meg újra;

- Meg foglak menteni."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

2. fejezet – „Álmainkban...

... olyan világban járunk, ami csak a miénk."


Hermione az Emlékek Kertjében ült, kedvenc szobra tövében kuporogva. Szerette ezt a helyet, megnyugtatta a harmónia, mely uralta ezt az apró részletét a természet és a varázslat közös munkájának. Csendes, nyugodt légkörét annak köszönhette, hogy ritkán jártak erre diákok. Kiesett a gyakran használt útvonalak érintése alól, csak Bimba professzor és alkalomadtán Hagrid fordult meg erre, hogy karban tartsák, ha szükséges. Ám nem kellett gyakran jönniük, volt valami a kertben, ami nem engedte, hogy növényei elburjánzanak, vagy a virágok ágyásában gaz nőjék. A fák ágai óvón kapaszkodtak egymásba a kert közepén, akár csak egy védőbűbáj kupolája. Sűrű lombjaik között a Hold, vagy a Nap sugarait csak annyira engedték be, hogy fényfoltjaik megcsillanhassanak az apró tavacska vizének felszínén, vagy a virágok szirmain, a fűszálakon és a leveleken megmaradt esőcseppeken zápor után. Otthont adott mókusoknak, bolyhos tomporú nyulaknak, és Csillengéreknek is. Az utóbbiak Hermione kedvencei voltak. Ezüst madarak, begyüknél hófehér mellénykéhez hasonló folttal és hosszú, lánc vékony farktollakkal, melyek a széllel libbenve halk, édes dallamot játszottak, akárcsak a szélcsengők. Maga a Csillengér semmilyen más hangot nem adott ki, nem énekelt, nem csiripelt soha egyik példánya sem. Hermione ezt szerette bennük a legjobban. Képesek voltak e dallam segítségével kommunikálni egymással. Értették a sosem volt szövegét, mintha együtt írtak volna újabb és újabb költeményt, mely mentes minden hamis hangtól. Saját dalukat, egy életen át.

Az elnevezést mégsem élő lakóiról kapta, hanem a már eltávozottak tucatnyi szobráról. Helyet kaptak egyebek között az alapítók másai is, több kompozícióban. Griffendél Godrik egyike – ha épp valaki erre járt és köszöntötte őt -, meghajolva viszonozta az üdvözlést, kedvesen rámosolygott az illetőre és dicsőn az ég felé emelte kardját. Az egyik Hollóháti Hedviget ábrázoló szobor vaskos könyvet tartott a kezében, melyből hollói szálltak ki, ha fellapozta azt. Hugrabug Helga másai is kiemelkedőek voltak, Hermione mégis azt kedvelte leginkább, melyen egy üres asztal mögött állt és pálcája legyintésével ínycsiklandó ételkülönlegességekkel töltötte meg azt. A lány tudta, hogy ezeknek a szemkápráztató finomságoknak receptjeit Helga találta fel, és a mai napig a roxforti vacsorák menüjének részét képezik. Mardekár Malazár szobrai nagyon hasonlítottak egymáshoz, mindegyik szigorú és hatalmas varázsló benyomását keltették, és a legtöbbön kígyó motívumokkal, vagy magával a hüllővel ábrázolták. Hermione sokáig nem tudta, hogy milyen mozdulatsorral ruházták fel azokat. Akárhányszor megállt valamelyik előtt, az mozdulatlan maradt. A miértjéről Luna világosította fel egy alkalommal, amikor összetalálkoztak a kertben.

„- Azért, mert a szüleid muglik. Mardekár Malazár gyűlölte a varázstalan származású embereket. Még a szobrai sem méltatják őket, annyira sem, hogy megmozduljanak. De ne bánkódj emiatt! Egyik sem olyan érdekes, hogy sajnálnod kellene."

Hermionét mégis elfogta a szomorúság. A mardekár ház alapítójának szent meggyőződése volt, hogy igazi boszorkány, vagy varázsló csak Aranyvérű lehet. Amíg vannak, akik ezt a nézetet vallják, a hozzá hasonlók szenvedésre kárhoztattak. Hermione félt. Nem volt biztonságban, már talán a kezdetektől sem, hiszen még csak a második tanév zajlott, mikor a mugli származásúaknak hadat üzent Tom Denem „szelleme". Azóta pedig a gonosz újra testet öltött. Voldemort napról napra erősebb, hívei gyülekeznek, és hamarosan minden hozzá hasonló boszorkányra, vagy varázslóra a legszörnyűbb sors vár majd, ha nem cselekednek Harryvel időben. És hívei voltak számszerivel. Malfoy és brigádja nem kímélte őt, és Hermione biztosra vette, hogy ha eljön az idő, nem lesznek restek beváltani fenyegetéseiket, és az ő ígéreteik a legkisebb rosszal kecsegtethetnek, a nagyobb varázslókéhoz képest. A lány nem csupán félt, rettegett.

Ide menekült az Emlékek Kertjébe, mindig ezt tette, ha magányra vágyott, vagy ha gondolatait rendezni szerette volna. Most bőven volt mit helyre tenni. Gondolatai csapongtak, mint vihar idején az óceán hullámai, s félő volt, hogy ezek a tajtékos hatalmasok maguk alá temetik, lenyomják a sötét vízbe, ahonnan többé nem talál utat a felszínre. Szüksége volt a nyugalomra.