Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

3. fejezet /2. rész/ - Az igazság...

Draco Malfoy abban az egyben biztos volt, hogy nem hűvös padlón fekszik. Puha fűszálak cirógatták nyakának csupasz bőrét, némelyik hosszabb szál arcáig felérve remegett meg a fiú minden levegővételére. Lélegezni pedig igencsak nehéznek bizonyult, ez hamar tudatosult benne, mert mellkasára valami nyomást gyakorolt. A meleg teher, mintha mozgott volna, kellemes bizsergető vibrálással rezegtette a fiú tüdeje feletti szöveteket. Laposakat pislogva nyitotta ki a szemét, és állát nyakához nyomva próbált magán végig pillantani. Egy zöld szempár nézett vele farkas, ez esetben macskaszemet. 

A vörös jószág félig lehunyt szemeivel nézett rá, miközben sültcsirke formára kuporodva feküdt rajta. Dorombolt. A fiúnak kellett pár hosszú pillanat, mire felfogta, hogy az Emlékek Kertjében fekszik, jobbján az arctalan páros szobra, mellkasán az az átkozott rőt jószág, jobb karján pedig Granger feje pihen. Hosszú fürtjeit mézszínűre festették a nap sugarai, arany sziluettet kölcsönözve a lánynak. Draco hirtelen ült fel, leseperve a mozdulattal magáról a macskát és a lány fejét. A nap sugarai...

- Reggel van – ki kellett mondja, tudnia kellett, hogy képes-e beszélni, hogy torka és hangszálai nem tettek némasági fogadalmat. Itt vannak a Roxfortban, nem a múltban, hanem a jelenben. Ebben most már biztos volt, mert a kert szobrait újra a megszokott helyükön találta. 

Összeszorított ajkakkal fordult az arctalan alakok felé. Nézte a kezét kinyújtó nőt és a távozó férfit. Testüket indák ölelték körbe, lilás fekete virágokkal tarkítva. Mélyet szippantott a levegőbe, kereste azok édes bódító illatát, azt az illatot, ami ködöt húz a szem elé, és legyengíti, mintha kiszívná az emberből az életet. Nagyon gyengén érezte csak, de most már kétség sem fért hozzá, hogy tudja, mivel áll szemben. Sírvirágok.
Mögötte Granger mozgolódni kezdett, ám ő nem fordult felé, még akkor sem, mikor hallotta a lány gyors mozgását, ahogy talpra áll.

- Visszatértünk? – kérdezte, de a fiú tudta, hogy a kérdés nem neki szól. A lány nem tőle várt választ, sokkal inkább saját magától. – Nem esett – habozott – bajod? – Ez a kérdés meglepte a mardekárost. Felhúzta szemöldökét, és a lány felé fordult. Granger szája lebiggyedt, jelezve, hogy a feltett kérdés nem örömére csendült fel. Ennek ellenére a gesztenyeszín szemek leplezetlen kutatással néztek végig a fiún. Draco mellkasában valami éledezni kezdett, valami ismeretlen furcsa érzés, valami melegnek nem nevezhető, talán langyosnak sem, de tagadhatatlan, hogy volt hője. És az a hő hatással volt rá, lezsibbasztotta karjait, elszorította torkát.

- Ha abban reménykedsz, hogy valami történt velem és ezzel semmissé válik az alku, akkor el kell keserítselek. Semmi bajom. – Draco kihúzta magát, a lány szeméből pedig eltűnt az a furcsa villanás, amellyel őt nézte végig, helyén dühös láng villant.

- Hogy lehet valaki ennyire kiállhatatlan? – Ez már sokkal jobban tetszett a fiúnak. Borzasztóan zavarta az iménti, talán gondoskodás, amit a lány arcán látott. Most, hogy Granger ismét dühös volt, elhessegette a kellemetlen érzést, elégedetten tudott végre mosolyogni.

- Ha tovább sértegetsz, visszadoblak a sírvirágok indái közé! – lépett felé egy lépést a fiú. Granger szeméből kihunyt a harag tüze. Értetlen arccal nézett a fiúra.

- Sírvirág?

- Na, mi van, valaki újat tudott mondani az iskola éltanulójának? – Draco máját hizlalta az elégedettség, de a lány csak egy gyenge grimasszal volt képes reagálni.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom, de igazad lehet. – Odalépett a szoborhoz és szemügyre vette a köré tekeredő virágokat. – A sírvirág ritka és veszélyes növény. Viszont a leírások alapján nem lila, hanem fekete, mint a legsötétebb éjszakai ég.