Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

4. fejezet - Az öröm...

"Megérkezett a legmagasabb hullám csúcsának tetejére, elfogta az a fajta izgalom, ami a végső aláereszkedés előtt járja át az embert. Az, amitől eláll a lélegzet, ami mohó várakozást ébreszt a gyomorban és mellkasban, és pattanásig feszíti az idegeket. Öntudatlanul készen állt, hogy elnyelje az extázis. Előrehajolt, hogy lássa mi vár rá a mélyben, és tekintetét a lány ajkára szegezte, pont, amikor egy halk sóhaj talált onnan kiutat."

4. fejezet - „Az öröm...

...mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség"

Hermione tudta, hogy csak azért nem ájult el, mert szíve hevesebben dobogott, mint eddig bármikor, vérét pedig tüzesre izzította a harag. Remélte, hogy rosszul hallott, hogy nem hangzott el ez a gyalázatos szó, a tiltott átkok egyike. Ám Luna nem mosolygott, Ginny tekintete pedig üressé vált, és ahogy a tekintet elvesztette a fényét, úgy szökött ki a vér a lány arcából.

- Meglepetés! Boldog Szülinapot, Granger. – A hollóhátas lány felhúzta szemöldökét, hideg tekintettel nézett felé, Hermione pedig érezte, hogy gyomra mélyén megmozdult valami. Émelygett, az ő lelke nem bírta elviselni, ha a bűnös varázslatok közül előtte használták valamelyiket. A tavaly előtti évben is rosszul volt, amikor az ifjabb Barti Kupor Mordon professzornak álcázva mutatta be a tiltott átkokat, az ő és az osztály szeme láttára. Szinte vad örömmel illusztrálta, milyen kegyetlen is tud lenni ez a hármas. Imperius. Még a gondolat is mérgezett tőrként hatolt az elméjébe, széthasítva a szép emlékeket, eltüntetve minden valaha volt jót.

Ismerte Lunát, furcsa lány volt igaz, de kedves, őszinte és tiszta szívű. Bár egész életében gúnyolták őt személyisége miatt, folytonosan bántották, nevetség tárgyává tették, avagy ugratták, a szőke lány mégsem lett soha dühös. Szomorúnak sem látta egyszer sem. Olyan volt, aki elengedi a füle mellett a megjegyzéseket, nem volt képes elhinni, hogy mindez túlmutat a csínyeken. Egy jó ember számára, elképzelhetetlen. Hermione szerint Lunának határtalan türelme volt, és néha azon kapta magát, hogy figyeli a lány reakcióit, kíváncsian leste, mikor éri el annak a bizonyos határnak a küszöbét. De sosem súrolta azt, mintha számára nem létezett volna. Ha pedig mégis, akkor több milliónyi fényévre volt, és még a Lunaszkóppal sem találták volna meg a csillagok között. Nem, Luna soha nem lenne képes bántani valakit, a főbenjáró bűnös átkok közül pedig semmiképp nem használna egyet sem, még ha az élete múlna rajta, akkor sem.

Nem tette fel magának a kérdést; akkor miért? Már a kigondolása előtt tudta rá a választ. A lenéző tekintet, a hanghordozás és a megszólítás nem hagyott kétséget afelől, hogy valójában kivel áll szemben.

- Malfoy – szűrte fogai között a nevet.

Legszívesebben hisztérikus sírásba szeretett volna menekülni, de az elsöprő harag, ami feléledt benne nem hagyta elgyengülni. Végtagjai remegtek, mint a nyárfalevél, de nem a félelemtől, hanem a tehetetlenségbe sodró düh hatására. Ginny a legjobb barátnője, és most a szeme láttára tette őt valaki kegyetlen bűbájjal alattvalójává. – Te hitvány féreg! Azonnal old fel az átkot! – Nem érdekelte, hogy pálcát fogott rá, az sem érdekelte, ha őt is uralma alá hajtja. Talán nem is gondolt erre a végkifejletre, csak két dolog járt a fejében. Kikaparni a szemeket és letörölni az elégedettséget az ábrázatról.

Luna arca elkomorult, és egy lépésnyit hátrált. Ezzel egy időben, pálcáját ismét a mozdulatlan Ginny felé fordította.

- Még egy lépés, Granger és kiderül, hogy a barátnőd tud-e repülni! – Az ablak felé bökött fejével.

Hermione megtorpant, elméjében válaszok után kutatott. Lehetséges, hogy ezzel a sötét varázslattal rávegyenek valakit az öngyilkosságra? Az élni akarás vágya, a tudat ezt biztosan nem engedné. Ugye?
Hinni akart benne, úgy kapaszkodott a reménybe, mintha egy erős, vastag kötél lenne.