Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

9 és ¾. fejezet/3. rész/ - Vannak helyzetek...

Draco Malfoy egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, miközben már a harmadik szelet savanyú almáspitét tüntette el. Ez a sütemény az egyik legfinomabb étel volt, amit valaha kóstolt, bár ezt nem szívesen vallotta volna be senkinek. Mégiscsak valamelyik mugli sütötte...

Az evés - ez esetben zabálás -, nem csak az éhség csillapítására szolgált, hanem remek menekülőútnak is bizonyult. Mert igenis nagy szüksége volt most rá. A Granger szülőkkel az italos standnál találkozott először, akik leforrázva bámulták őt hosszú percekig. A fiúnak – és látszólag Gangernek is – csak akkor esett le, hogy nem számoltak azzal, hogy a lány szülei már látták őt. Méghozzá tizenegy évvel ezelőtt, amikor is megmentette a minigrangert a vízbefulladástól. A lány holtsápadtan állt a szülei mellett, de becsületére legyen mondva, dadogás nélkül mutatta be Dracót nekik. Természetesen a valódi nevét használta, nem tehetett mást, mert körükben ott állt Phaedra Kestrel is. Jelenlétének köszönhetően a magyarázkodás elmaradhatott. A szülők nem kérdezősködtek, csak nézték mind egymást bambán, mintha szellemet láttak volna. Draco meg mert volna esküdni, hogy hallotta, amint az idősebb asszony suttogva rebegi az Abraxas nevet.

Szerencsére később sem volt lehetőségük kifaggatni őket, hogy miért néz ki szakasztott úgy Draco mint, akinek a lányuk az életét köszönheti. Ezért a mardekáros olyan hálás volt, hogy azt sem bánta, hogy Garnger betuszkolta egy taxinak nevezett mugli járműbe. A lány Draco, a boszorkány anyja pedig melléjük ült le, míg Richard Granger a kocsis mellett foglalt helyet. Draco az utazást semmiképp nem találta sem kellemesnek, sem kényelmesnek. A gyomra pedig ugyanúgy kavargott tőle, mint azután, amikor először hopponált vele az apja. De legalább csend volt, áldott csönd.

Az árvaház falai között olyan tömeg gyűlt össze, hogy lehetetlenség volt a szülői párral elvonultan beszélni. Merlinnek hála! Ha mégis adódott alkalom rá, akkor Draco gyorsan magáévá tett egy újabb szeletet a pitéből. Márpedig egy úriember tele szájjal nem beszél! Remélte, hogy ezt a muglik is tudják. Granger is hasonló menekülő manővereket hajtott végre. Akárhányszor megindultak felé a szülei, ő leállt beszélgetni az egyik mugli gyógyítóval, vagy segített ételt szedni a gyerekeknek. Draco magában gyávának nevezte a griffendélest, bár tudta, hogy ezt a jelzőt most minden további nélkül önmagára is ráaggathatná.

- Egy igazi csoda, nem? - lépett mellé Richard Granger. Draco nagyokat köhintett, hogy a meglepetéstől félrenyelt falatot kitaszítsa a légcsövéből. - Mármint a pite - döntötte kissé közelebb a fejét a férfi, miközben a gyerekzsivajban tüsténkedő lányát figyelte.

- Valóban - nyögte ki Draco, miután lenyelte az utolsó darabot is.

- A feleségem sütötte - folytatta a férfi, továbbra sem nézve a fiúra. - Mennyei, ha engem kérdezel.

Draco azért magában hozzátette, hogy ő nem kérdezte. Kényelmetlenül feszengett, s megigazította szoros gallérját. A Granger szülők nem az ő problémái voltak, a lánynak magának kellene elrendezni velük a dolgokat, ehelyett az ő nyakába zúdult az egész Párizs hajcihő.

- Ráadásul diabetikus. Tudod, a legfontosabb az egészség - magyarázta halkan, bár Dracónak fogalma sem volt arról, hogy mit jelent a diabetikus kifejezés. - Igazán különleges, titkos családi recept. De hát, minden családnak vannak apró fortélyai, titkai - fordult jelentőségteljes pillantással Draco felé.

A fiú jól megnézte magának a férfit. Richard Granger semmiben sem emelkedett ki az átlagos muglik közül, legalábbis külsőre nem. Ritkás szálú barna haja volt és világos szeme, amivel kíváncsian méregette Dracót. A fiú elmerengett, hogy vajon a lány a gesztenyeszín szemeket az anyjától örökölte, vagy valamelyik másik felmenőtől... Az biztos volt, hogy nem az apjától. Felkészült rá, hogy egy szigorú emberrel kell majd szembenézzen, ehelyett csak egy egyszerű férfit látott, akiben semmilyen fenyegetést nem tudott felfedezni.