Aki olyannak látott, amilyen lehettem volna

5. fejezet - „A sötétséget...

...elűzi a fény"

Draco egész testében remegett, pedig valahol mélyen, talán elméje egy rejtett zugában tudta, hogy a dementor nem fogja őt bántani. A Nagyúr szolgálatában áll. Halálfaló lelkét nem szívhatja még kóbor egyede sem. Rajta pedig ott volt a jel, a béklyó, a sötét jegy, ami most megváltásának kulcsává avanzsált. A szipolyozó nem is őt vette célba, a griffendéles felé fordult, hogy egy hatalmas sikollyal szétválassza Granger lelkét a testétől. 

A csikó vonaglott, keserves nyöszörgéssel kezdte átadni magát a halálnak. Vagyis Draco azt gondolta, mert az ő elméjét is kormosra fátyolozta a sötétség teremtményéből áradó erő. Érezte a kínt, pedig nem felé irányult a támadás, mégis teljes testében, minden porcikájában, fel alá rohangálva cikáztak a félelem, az üresség, és a szenvedés hullámai. Mintha hamuvá vált volna a világ, az esőcseppek pedig pernyévé, a sziklafalról porszemcsékké tört a kő, míg a talaj keményebbé vált, mint a gyémánt. Fagyos börtönné formálta a világot. Olyanná, mely megszerez, fogva tart és sohasem ereszt többé. A dementor sikoltáshoz hasonlatos hangot hallatott, melyben benne volt sorsuk, végzetük jövendölése, egyszerű, minden fül számára érthető nyelven. A halál, az elmúlás ígérete.

- Expecto patronum! – Granger hangja olyan volt, mint egy kinyújtott kéz a szakadék peremébe kapaszkodónak, mint világítótorony egy viharba sodródott csónaknak a tengeren. Dracónak kényszerítenie kellett magát, hogy elszakíthassa tekintetét a Halál Hírnökéről. Belekapaszkodott a lány hangjába, s hirtelen a nehéz végtagjai felengedtek, lelassult szíve újra hevesebben kezdett verni, és végre tudott lélegezni. Észre sem vette, hogy feszül mellkasa, hogy eddig bent tartotta a levegőt, s most mintha elérte volna a víz felszínét épp a fulladás előtti másodpercekben.

Granger arca fehér volt, szemei szinte szikráztak, ahogy remegő kézzel pálcáját a dementorra szegezte. Kékes-fehér fényt zúdított ellenfelére, aki hátrahőkölt a tiszta ragyogástól, s ahogy annak sugara nőni kezdett, úgy űzte távolabb, majd végül teljesen el a förtelmes lényt. Vele együtt a halál sóhaját, a szenvedést, mintha soha nem is létezett volna. Draco megbabonázva nézte, hogyan halványul el a fény tűztelen lángja szép lassan, s addig rabja volt, míg az meg nem halt a griffendéles pálcájának végén, ott ahol született.

- Jól vagy? – hangzott fel a lány szájából két szapora lélegzet között. Rutinosnak tűnő kérdés volt, olyan, ami azonnal a ajkain terem, ha baj van a közelben, s emiatt Draco tudta, hogy ez nem neki szól. Nem aggodalom tárgya a jólléte. Nem válaszolt, a lány nem is várt választ, vagy nem mutatta jelét. Tekintetét a dementor volt helyére szegezte, s pár hosszú másodpercig nem is vette le a pontról a szemét. Draco életében először nem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Letaglózták az imént történtek és a látvány. A borzadályos teremtmény és hozománya, az üresség érzete, majd pedig az ezt elsöprő hatalmas erő, ami Grangerben kelt életre, s taszította el nem csak a dementort, hanem a semmi érzését is. Helyébe ültetve a fény egy szikráját, mint egy magot, s valamiért az termő talajra talált odabenn. Kicsírázott, röpke másodpercek alatt, és melegséget hozott a fagyott mellkasba.

Nézte őt. A boszorkányt, akinek sár borította az arcát, pont olyan, mint ami vérébe keveredett mugli szülei átkaként. A lány tekintete elvándorolt támadója hűlt helyéről, és találkozott az övével. Draco nem tudta elképzelni, mit vehetett észre az arcán a benne dúló érzelmekből, de bizonyosan láthatott valamit, mert lesütötte szemeit és elmosolyodott. Szégyenlős félmosoly volt, nem az igazi fogat villantó, nem a megjátszott szemérmes, csupán csak igaz.

A csikó hangosat nyerített vékony hangján, s mire a fiú odanézett, már talpon is volt. Elégedetten rázta meg rövid sörényét, és kettejük közé fúrta magát. Granger azonnal letérdelt az állathoz egyesével megérintve annak lábait átvizsgálta őt.