Megint Emberek (Átírás alatt)

21.fejezet

Mire jöttem rá az elmúlt napok eseményeiből?

Nos, elsősorban, hogy nem vagyok normális. Pár nap alatt kezdtem el már-már fájdalmasan kötődni egy emberhez. Akiről később kiderült, hogy egy yakuza vezér, s ahelyett, hogy hanyat-homlok menekülni kezdtem volna, pátyolgatni kezdtem.

Miért van az,-de úgy Isten igazából- hogy csak jóval később jövök rá, mint is kellet volna tenni. Mit is tett volna egy kevésbé aberrált ember. 

Mire jöttem még rá?

Arra, hogy kétség kívül örököltem, az általam oly' megvetett biológiai apám génjeiből is. Még hozzá nem is keveset.  Erre a következtetésre az vezetett, hogy a rég nem látott testvéremet egy késsel köszöntöttem. Ki tesz ilyet az Uchihákon kívül? Senki!

S miután még a szuszt is kiverte belőlem Uchiha Shisui, még mindig maradt energiám arra, hogy detektíveset játszva megtudjam, cseppet sem kellemes módon, Naru cseppet sem kellemes múltját.

Szóval igen, nemes egyszerűséggel egy idióta vagyok.

De tudjátok mi a legszebb mind közül? Hogy egy cseppet sem zavar. Boldogabban élem az életem, mint eddig bármikor...bár...ez így nem teljesen igaz...hagyjuk is.

Anyával megbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk, hogy amennyiben megismerheti Narutot és jó véleménnyel lesz róla, semmi kifogása nem lesz az ellen, hogy barátkozzunk.

 Igen, barátkozzunk, annyira még nem vagyok bátor-vagy épp botor-, hogy a kő-homofób anyámmal, mint derült égből villám csapás közöljek vele egy ilyen információt.  

Most pedig, egy hét elteltével, egy hétfői  reggel-mit sem sejtve- ülök első órámon, izgatottan.

Izgatott.

Ez az egy szó jellemez legeslegjobban a napokban.

Izgatott vagyok reggel, délbe és este. Nem mindig kell hozzá ok, pusztán elég a tudat, hogy aznap új kalandok várnak.

Mert igen. 

Mostanság egyre általánosabba vált, hogy elmegyünk közösen Naruval valahová, bárhová. Kiderült, hogy közös hobbink az olvasás, így legújabb közös hobbijaink közé tartozik, hogy különböző könyves boltokban ücsörgünk és olvasunk. 

Hogy lopásnak számít- e ez? Valószínűleg...de továbbra is hálás vagyok amiért Naru nem emlegeti fel helyzetemet. 

Ebédszünet, talán már reggel eső órában is emiatt voltam olyan izgatott.

- Szia kicsi Sasu, hogy vagy?- ölelt magához kedvesem.

- Jól vagyok hegyomlás, jól vagyok. Te?

- Miniszterelnök úr, hogy megjött még a nap is kisütött.

- Ilyenkor...ilyenkor sosem tudom, hogy mit csináljak, nevessek vagy verjelek meg...

- Nos az egészségi állapotod érdekében remélem az előbbit választod.

Bár rendkívül irritálnak a politikainak alig nevezhető megszólalási,-melyek még csak nem is viccesek- valamiért mégis szeretem. Biztosan mazochista vagyok.

A melegség amit éreztem belül, immár kívülre is átterjedt, ugyanis Naru az ölébe ültetett és fültövemet csókolgatva simogatta derekamat.

- Azt hiszem függő lettem- sóhajtottam belefeledkezve érinésébe.

- Azt hiszem én is...azé a ramené amit az első randinkon ettünk. El kéne mennünk megint oda. Nincs is messze...Holnap kicsi Sasu? Neked úgy jó lenne? 

- Néha nem tudom, hogy te vagy a hülye, vagy én amiért még mindig együtt vagyok veled.- Tekintettem a fogasokon felejtettem, miközben a merengtem a semmin, majd pár másodperc múlva gyengéden megráztam a fejem. Lehet dráma szakra kellene járnom.

- Na még mit nem!- két kezét szorosan derekam köré kulcsolta, míg fejét nyakamba fúrta- Az enyém vagy, nem engedlek. 

- Ez most nagyon romantikusan hangzott, de te tudod a legjobban kettőnk közül, hogy mennyire rosszul viselem, ha valaki csak úgy kérés nélkül kisajátít.

- Igaz. De ugye nem fogsz nekem indulni egy késsel a kezedben.

- Az majd a későbbiekben elválik.

- Olyan gonosz vagy néha.- Átfordított ölében, hogy a szemébe nézzek.

- Soha nem bántanálak, tudod jól.

- Tudom törpe, én se téged. Szeretlek.

- Örökké...