A múzsa érintése

Papírkorona

/Figyelmeztetés: az író tanúsítja, hogy az alábbi verset teljes cselekvő- és döntőképessége birtokában írja, a legcsekélyebb mértékben sem illuminált állapotban, és bár határozottan csúnya éjszakákat hált a költészetével mostanság, a lírai én nem azonosítandó az író önnön személyével, az író többségében nyugodt manapság, azért olyan a vers, amilyen. Nyugodtan nem tud verset írni./

Gyermeknek nevez, és homlokcsókot ad,
A mélyülő ránc az arcomon mi vajon neki?
Királynője vagyok, ékem mégis csak papírkorona,
Ez jut hát nekem, amiért az idővel ki mertem kezdeni?

Szemében az örvény egy másik téridő,
Tótágast állt a világ, mióta belibbent ő,
Beszippantott, rabul ejt most,
Mert a gyermeknek a tiltott gyümölcs az izgalom;

Mégis igazán gyermek vagyok?

Orcám tűzrózsát nevel, szemem lázas csillanást,
Hűs keze a homlokomon a pokolba megváltás:
Karjaiba, hol lelkem mintha nyugvást lelne, 
Zaklatott izgágasága csituló lüktetés bennem.

Hatalom csábít, vagy az ajak, amiről a hatalom méze cseppen?
Tényleg arra vágyom, hogy csak egy kis bólintást tegyen?
Csak annyit, hogy tudjam, nem vagyok még szemét,
A megerősítést, hogy van bennem érték?

Olyan ez, mint alvajáró nagybetegnek lenni,
Az alvajárót ahogy tilos felébreszteni, 
Úgy engem sem volna szabad,
Hadd hullassam el neki az összes szirmomat. 

Nem más hát fejdíszem, csak papírkorona, 
Finom kis ökle egyszer tán összezúzza, 
Itt nem én vagyok az ő királynője,
Neki van kettőnk közül felettem hatalma.