Sziasztok. Mivel még nincs készen az Akatsukis könyv ez teszem ki előbb. Pár napot kérek csak, hogy kész legyen. De ez a hét tele van programokkal. Na de egy kicsit a könyvröl. Egy idösök vagytok Kakashi-val. Egy csapatba kerültettek, de ti magatok...
Már két év is eltelt. Semmi sem úgy megy mint ahogy az kellett volna. Először Apám, Obito, Rin majd aztán Minato. Junkot is majdnem elveszitettem. Amien idióta voltam ott hagytam egy küldetésen. Nehéz volt feldolgozni, de Junko még mindig nem tudta feldolgozni. Nem is csoda, a családját megölték, csak a nővére, ö és a húga maradtak meg. A nővére egy hónapja lett öngyilkos. Tisztán emlékszem azokra a napokra.
- Miért ö? - kérdezte sutogva a mellettem álló lány. A tekintettemet felé szegeztem. Mellé sétáltam...volna. A semmiből elő tünt Rin és a nyakába ugrott. - Nyugalom Junko, tudom, hogy szereted Obitot. Tudom, hogy szerelmes voltál belé, de nem tudunk mitt tenni. Ha öngyilkos lennél azal csak magadnak ártanál. - sutogta nyugtatóan. Szóval, Junko szerelmes volt mindvégig Obitoba. Értem már miért pirult el ha Obito közel hajolt az arcához. Értem már miért nem csókolt vissza. Éreztem, hogy most bennem egy világ dölt össze.
- Miért?! - kiabálta sírva az éj fekete hajú lány. Ismét meg akartam nyugtatni, de Kushina-san meg előzőtt. - Nyugalom Junko. Tudod, hogy mi itt vagyunk neked. Kakashi biztosan szeret téged, Minato is biztosan. Mindig rólad beszél. Ránk számithatsz, bármi is legyen. Ne busulj Obitoért. Biztos vannak más fiúk is - mondta kedvesen a vér piros hajú nő. - Nem, Obito nem akármien fiú volt. Ö volt az egyetlen olyan fiú aki meg tudott nevetettni. - sutogta sírva. Ismét nagyon fájt a szívemnek ezek a szók.
- Minato sensei, Kushina-san. Miért hagytattok itt? - kérdezte sírva mellőlem egy hang. Felé fordultam és látszott rajta, hogy ö ezt már nem bírja. Mellé sétáltam és szorosan át ölelte - Nyugalom Junko. Minden rendben lesz. A családod és én itt vagyunk számodra. Mindent megteszek, csak lásalak nevetni, lásalak boldognak. - sutogtam neki a szavakat meg nyuktatásúl. Nem nagyon akart használni ezért eltakartam szemeit a fejpántal, lehúztam a maszkomat és megcsókoltam. Nem tolt el magától, nem csak ált ottan. Mikor elakartam válni tőle vissza húzott és mélyitett csókunkon.
- Miért nem tudod felfogni, hogy fáj?! Nem akarom, hogy másal legyél! - kiabáltam mérgesen - Te mit nem értesz rajta, hogy én csak Obitot szeretem?! Nem szeretlek! Utálak! Utálak Hatake Kakashi! - kiabálta rám. A szavai hallatán elfordultam és elmentem. Mindent hiába tettem meg? Mindig is utált? A szemeim megteltek sós könnyekell amik utat törtek végig az arcomon. Leültem egy fa árnyékába és elkezdtem sírni. Fájt, hogy utál. Fájt, hogy csak hazudott. Fájt, hogy én nem vagyok elég jó neki. Egy síkitást hallottam. A fejemet azonnal a hang irányába kaptam. Feláltam és elkezdtem abba az irányba futni ahonnan eljöttem. Mikor vissza értem csak Junko testét találtam meg. Nem! Nem lehet! - Junko!! - kiabáltam sírva. Ez nem lehet igaz! Miért öt?! Miért nem engem?!
Nagyon fájt. De lassan rájöttem, hogy közöttünk csak baráti szeretett van. Azóta többet nem csókoltam meg, tartottuk a távolságot. Nem akartunk rosszabbat mint amit eddig is kaptunk az élettől. Egy hét ment el Junko, nem mondott semmit csak elment.
Már éjfél volt mikor megláttam az utcákon Junkot. - Hova, hova? - kérdeztem kissé flegmán - El - válaszolta a kérdésre. Kiakart kerülni, de megragadtam a kezét és vissza rántottam magamhoz. - Nem engedlek el.
Sziasztok kis shinobik. Most egy szomorúbb részt hoztam. Nem volt erőm többet írni, kezdek megbetegedni. Ha beteg leszek egy darabig nem lesz egyik könyvemhez sem rész. Remélem tetszett a rész. Jó estét/napot/reggelt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
