Törékeny porcelán

second

MÁSODIK

Sóhajtva húztam össze pulóverem zipzárját, majd rögtön apámra emelem tekintetemet. A drogos ügyeimet leszámítva, mindent elmondtam neki. Azt is, hogy anya hogyan halt meg, illetve, hogy Peter bántalmazásai mégis mióta tartanak. Apa gondterhelten, kissé dühösen kapkodta a levegőt. Egy-egy mondandóm után, folyton felkiáltott, mindig azt kiáltotta, hogy az a barom hogyan bánthatta az ő lányát? Igen, ilyenkor a lánya vagyok. De hol volt az elmúlt tizennégy évben? Hol volt, amikor szükségem volt rá? Mert mellettem nem volt...

Feszengtem apa közelében. Függetlenül attól, hogy ő az apám, túl ismeretlen volt számomra. Vagyis... ismerős, de még sem. Nem ismertem ezt az új énjét - vagyis számomra új énjét. Tizennégy év, az mégis csak hosszú idő, a rohadt életbe! Nem volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Nem volt mellettem, amikor a suliban szekáltak, vagy amikor az első barátommal szakítottam. Nem volt mellettem, amikor anya meghalt. Vagy amikor Peter legelőször ütött meg. Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha nekem ilyen életet szánt a sors? Ilyen szenvedős, drogos életet, aki mindenki számára csak egy probléma. Hiszen Peter is ezt mondta. Hogy egy probléma vagyok. Vízhangot vertek a fejemben a szavak és mondatok, amiket egykor dobott felém mostohaapám. Mintha saját magamat akartam volna kínozni, nem próbáltam másra gondolni, csak ismételgettem őket. Probléma. Így tekintett rám anya halála óta. És talán ami még a legfájóbb, hogy igazat kell adnom neki, mert a drog ügyleteimet elnézve, valóban egy probléma voltam. Én voltam a hiba a gépezetben, és egészen tegnapig, ez nekem még csak fel sem tűnt. Anno anya új életet kezdett - és őszintén szólva fogalmam sincs a tegnapiak után, hogy számomra van e hely az életben -, hiszen ő nem sopánkodott apa távozása után, oh, nem. Ő kitárta a szívét és újra szerelembe esett. Ha neki sikerült, akkor nekem is sikerülhetett volna. De nem én tehettem az érzéseimről. Nem tehettem arról, hogy a válásuk annyira megviselt, hogy a szívem köré töviseket növesztettem, hogy a mai napig képtelen vagyok tovább lépni mind azon, hogy anno apa lelépett, illetve anya halálán. Én egy olyan elbaszott lány lettem, aki csak akkor tud boldog lenni, amikor a kokain okozta eufórikus állapotban lebeg.

Két óra hosszán át beszélgettünk apával. Nem nevezném túl nagy beszélgetésnek, ugyanis amint elmondtam neki mindent, ő egyből fel vette a kapcsolatot Brianna apjával - ő volt London főrendőre -, és hosszan taglalta neki, hogy mit csináljon azzal a gerinctelen féreggel. Képtelen voltam nem könnyeket hullatni, miközben végig hallgattam, ahogy apa üvölt a telefonba. Így, hogy elmenekültem, a félelmem csak nagyobb lett. Ismertem már Peter-t annyira, hogy tudjam, mire képes. Amiben Steve-nek igaza volt, az az, hogy addig nem áll le, amíg nem áll bosszút az anyám halálán. És a tény, mi szerint én vezettem, hiába nem az én hibám volt, ő nem így fogta fel. Elkönyvelte magában, hogy már pedig igenis én vagyok a hibás anya halála miatt. Elmondhatatlanul szánalmasnak éreztem magam, amiért ide jöttem menedéket keresni, és ehhez képest még itt sem érzem magam biztonságban. Hiába voltam apa mellett, akkor sem voltam biztonságban. A gépről leszállva is azt vártam, azt figyeltem, hogy mégis mikor és honnét fog felbukkanni mostohaapám, hogy bevégezze azt, amit elkezdett.

Apa íróasztalára pillantva, észrevettem egy képet, amin ő, anya és én vagyunk rajta. Talán olyan öt éves lehettem, amikor boldogan mosolyogtam a kamerába, ölemben azzal a kiscicával, akit mindig is szerettem volna. Az újonnan eszembe jutott emlék miatt, több és több könny csordult ki szemem börtönéből. A szürke pamacs macska teljesen belesimult az ölembe. Anya arcán is boldog mosoly ült. Barna haja egy rendezetlen, mégis neki teljesen jó, kontyba volt tűzve, a lenge sárga ruhája tökéletesen állt rajta. Kerek arca teljességgel ragyogott. Apa anya derekát ölelve és az én vállamat fogva, hatalmas vigyort villantva, nézett le rám. Itt még minden nagyon jó volt, és nem voltam egy kurva nagy hiba.