Törékeny porcelán

first

ELSŐ

— Peter! Kérlek... — forró könnyek szaladtak végig arcomon, amik végül a sötét padlóval váltak eggyé. — Nem én voltam a hibás. Nem én tehetek róla, és ezt te is tudod! — tenyere hangosan csattan arcomon, mire hangom elhal. Zokogva borultam a padló hideg felületére, és úgy húztam össze magam, hogy a rajtam lévő pulóver védje a testemet. Minden porcikám remegett, de korántsem a kintről jövő, hűvös szél volt az okozója.

A mostohaapám.
Már megint ő.

Pulóverem zsebében a telefonom egy percre sem hallgat el. Kitartóan rezgett, a hívó - aki nyilván Brianna, a legjobb barátnőm volt -, naivan azt hitte, hogy majd fogadni fogom a hívását. De nekem eszem ágában sem volt. Nem most. Nem akkor, amikor ő újra rajtam éli ki dühét. Valahogy, valamilyen szinten szeretem Brianna-t, hiszen ő a legjobb barátnőm. De jelen pillanatban csak rontana az amúgy is szar helyzeten, ha megtudná, hogy mi történik megint. Nem, erről már nem tudhat. Mert ha tudna róla, azonnal szólna apámnak, amit nem akarok. Évek óta nem találkoztam vele. Ő is elhagyott, ahogyan anyu. Ő miatta is kerültem abba az állapotba, amibe jelenleg voltam. A múlt sérelmeit és fájdalmait kitörölni úgy sem tudja, csak sebeket tépne fel és mélyítené el azokat, talán újakat is okozna, vagy a mélybe rántana, amibe azt hiszem már nem tudnék mélyebben lenni.

Újból megütött, ám ezúttal ütését rúgás is követte. Nem hiszem el. Tényleg megtette újra. Fulladozva kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy megfulladok, hogy Peter bármelyik pillanatban megfojt engem. Remegő ujjaimat nyakam köré font kezeire csúsztatom. A torkom égett a levegő hiány miatt, a kezem fájt, ahogyan próbáltam leszedni magamról. Próbáltam enyhíteni a mellkasomra nehezedő nyomást, de szart sem értem el vele. Peter sokkal erősebb volt nálam.

Behunytam szememet, felkészülve a biztos halálra. Tudtam, hogy meg fog fojtani. Erre azonban nem került sor. A következő pillanatban, nehezen, de a tüdőmet ismét ellepte a dús oxigén, ami miatt köhögő roham tört rám. Hallottam, igaz, tompán, hogy valaki vitatkozik vele. Azt viszont éreztem, hogy gyengéd újjak fonódnak vállaim köré, és húznak egy mellkashoz. Szapora szívverést hallottam. Bár a nyakam fájt, mégis megmozdítva, néztem fel. Brianna. A másik irányba nézve, Bri apja térdelt mostohaapámon, miközben kezeit erősen szorította le.

Remegve, zokogva öleltem át legjobb barátnőmet. A segítségével felálltam, és ugyancsak ő neki köszönhetően, jutottam ki abból a házból, ami számomra az elmúlt négy évben maga a pokol volt.

— Jobb lenne, ha apádhoz mennél most! — suttogja halkan a lány. Nemlegesen rázom a fejem. Tudtam, hogy apa éppen hol van. De nem akartam hozzá menni. Nem akartam, hogy tudjon a dolgaimról. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam, hogy szégyenkezzen miattam. Nem akartam, hogy lássa a sebeimet. A hegeket a hátamon, karjaimon, combjaimon. A vörös, kék és zöld árnyalatú zúzódásokat. Nem akartam, hogy tudjon arról, hogy Peter ütései miatt legalább három bordám is eltört. Nem akartam, hogy tudjon ezekről. Nem akartam, hogy tudjon rólam.

Nemlegesen ráztam fejemet. Brianna arcán átsuhant valami. Értetlenül meredtem rá, ahogyan ő is rám. A mindig mosolygásra késztető mosolya eltűnt, helyette idegesen kezdte tördelni ujjait. Többször is szólásra nyitotta ajkait, de mindannyiszor benn rekedt a hang. Valamit mondani akar. Tudom. Ismerem már. Valamit mondani akar, ami velem és apámmal lehet kapcsolatos. De azt nem tudtam, hogy egyáltalán hallani akarom e.

Élt bennem egy kép, apáról. A legkedvesebb emlékem volt róla. Hét éves lehettem, amikor vele és anyuval a vidámparkba mentünk. Gyerekként minden álmom volt eljutni oda. Apa akkor már közismert volt, bár koránt sem annyira, mint most, de ahhoz pont eléggé, hogy már csak a haja miatt is felismerjék. Azonban számára ez sem volt akadály; akkor is elvitt engem és anyut oda. Együtt szórakoztunk, ráadásul pont a születésnapom volt. Emlékszem, nem akart felülni velem a hullámvasútra, mert félt tőle, de csak miattam, mégis megtette. Mennyit nevettünk utána anyuval. Egyik játék követte a másikat. Még a nap felénél sem tartottunk, amikor kezdtem fáradni. De nem érdekelt. Nem törődtem a fáradságommal. A szüleimmel voltam. Emlékszem arra is, hogy nem volt éppen boldog a kapcsolatuk. Valami miatt állandóan vitáztak. De akkor, aznap nem. Amiért hálás leszek. Legalább az utolsó együtt töltött szülinapomat tiszteletben tartották. Attól a naptól kezdve, nem ünneplem a születésemet. Hiszen rá egy nappal később, apa végleg kilépett mind az én, mind anya életéből. Évekig nem hallottam felőle, és most Brianna azt mondja nekem, hogy menjek ő hozzá? Ki van zárva! Eldobott magától, mint egy rongyot. Nekem pedig nincs szükségem ilyen emberre.