Törékeny porcelán

Fourth

NEGYEDIK

Az étkező ajtaja előtt megállva, néztem be a hatalmas ablakokkal ellátott, elegáns, letisztult étkezdébe. Svédasztalokat nem láttam sehol, ellenben apámat rögtön kiszúrtam. Az egyik hatalmas ablak mellé elhelyezett hosszú asztalnál ült egy nő, és három kisgyerek társaságában. Biztos ő lehetett a felesége és a másik három gyereke. Tegnap még azt gondoltam, hogy ha együtt látnám őket, akkor biztosan elkapna valamiféle féltékenységi roham. De most... most csak valamiféle örömöt érzek, végig tekintve rajtuk. Boldogok voltak, és csak ez számított. Én pedig - nem tudom miért - de nem akartam elrontani a kedvüket, ezért a derekamra kötött inget gyorsan felvettem, és teljes egészében begomboltam. Csak ezután léptem be. Többen is felém néztek, de velük nem foglalkozva, apa felé indultam el. Az asztaluk mellett megállva, őszintén nem tudtam, hogy mit keresek ott. Ők egy család, én pedig Christian Horner múltjában vagyok. Nem tartoztam ehhez a családhoz, legalábbis nem éreztem így. Nem rondíthatok bele az életébe. Nem tehetek tönkre még egy családot, elég volt anyámat a halálba vinni. Apa családját nem sodorhatom veszélybe.

Ezért mielőtt apa bármit is tudott volna mondani, az étkező legtávolabbi pontjához siettem, egy sarok asztalhoz, ahol helyet foglaltam. Jó lesz nekem itt. Kissé távol mindentől és mindenkitől. Mondjuk azt nem tudom, hogy honnan fogok ételt szerezni, mert ahogy azt korábban is észrevettem, sehol nincs svédasztal, de nem kellett sokáig aggódnom. Pillanatokon belül megállt mellettem egy aranyos pincérlány, aki lehelyezett elém egy tányért, rajta párolt zöldséggel és isteni illatú hússal, illetve kávét is kaptam. Ha ez a reggeli, kiváncsi vagyok, hogy milyen lehet az ebéd.

Amikor a pincérlány távozott, lefotóztam az ételt és átküldtem Bri-nek és Steve-nek, hogy egy kicsit irigykedjenek rám, illetve megint kifejeztem a hálámat, hogy bár kényszerrel, de felraktak arra a gépre, ami ide hozott. Talán nem a legjobb megoldás a bújkálás a saját apám elől, de neki új élete van. Új családja, és ennyi. Én most... egy zavaró tényező vagyok az ő tökéletes életében. És hogy ezt elkerüljem, csak a szállodában maradok, enni és inni jövök csak le, és amennyire lehet, messzire kerülöm őket. Azt hiszem ez lesz a legjobb mindenki számára.

— Szia! — Ült le a semmiből az előttem lévő székre az a nő, aki előbb még apa asztalánál volt. — Geri vagyok. Geri Halliwell. — Mutatkozott be a szőkés barna hajú, kedves, barátságos nő. Én viszont pókerarcot vettem fel.

— Hello. — Nyögöm ki, éreztetve vele, hogy nincs kedvem beszélgetni. Hátha veszi a lapot.

— Tudom, hogy nem akarsz itt lenni, hiszen ez látszik rajtad. Ugyanakkor tudom, hogy miért vagy itt valójában. Chris mindent elmondott. Tudom, hogy elvesztetted anyukádat, és ez most neked új helyzet, de csak azt szeretném mondani, hogy ha bármikor, bármire szükséged van, akkor én itt leszek! Nem vagyok az anyukád és nincs szándékomban átvenni a helyét. Nem várom el, hogy anyának szólíts, sőt, azt sem várom el, hogy mostohaanyaként tekints rám. — Kezdi el, kezeit az asztalon összekulcsolva. Meglep az őszintesége, de továbbra sem mutatok semmiféle érzelmet az arcomon. — Örülnénk neki, hogy ha velünk reggeliznél. Bluebell, Olivia és Montague szívesen megismerne téged. De persze ha nem szeretnél, nem kötelező. Nem fogunk rád erőltetni semmit! De szeretném, hogy ha letisztáznád magadban, hogy van családod, akikre számíthatsz mindegy, hogy mi történt. Mi itt leszünk neked, és segítünk! — Fogta meg vonakodva a kezemet, amit az asztalon pihentettem.

Őszintén? Meghatottak szavai. Tizennyolc voltam, amikor anyát elvesztettem, és eddig még senki nem bánt velem ennyire kedvesen. Mármint idegenek közül. Brianna és Steve teljesen más téma. De Geri... nem is ismer, és ennyire kedvesen fogad a családjába, mintha az ő lánya is lennék. Vagyis... valamilyen szinten a lánya vagyok, nem? Persze csak mostohalány, de akkor is.